Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fónagy Iván: László Zsigmond, Ritmus és dallam. A magyar vers és ének prozódiája 219

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 221 Ezzel a szép ós meggyőző verselemzések jelentékeny része látszólag elveszíti tárgyi alapját, hiszen az idézett és cáfolt tételekre épül fel mindaz, amit a szerző a dallammenet és a dinamika divergenciájáról ír. Olyan finom hallású elemző, mint LÁSZLÓ ZSIGMOND aligha lehet illúzió áldozata. Mindössze arról van szó, hogy a szerző nem határozza meg alaptételeinek érvényességi körét. Képes kifejezései néhol azt a látszatot keltik, mintha a beszéd (vagy legalábbis a verses beszéd) objektív általános törvényszerűségeiről lenne szó: ,,a logikai hangsúly dallamemelkedőt vált ki, dallambeli előnyhelyzettel szerez érvényt értelmi igényének" •(43), ,,minden súlytalan helyre került súlyos szókezdet a melódiában kíván érvényre jutni" (45). Valójában a súlytalan helyre került szókezdetnek ezt a „kívánságát" László Zsigmond és más hozzá hasonló finom hallású versolvasó veszi csak tudomásul. Ezt kell mondanunk mindaddig, amíg a szerző kísérletekkel nem bizonyítja, hogy a ,,naiv" versolvasók többsége is így interpretálja az olyan verssorokat, melyben a vershangsúly eltér a beszédhangsúlytól. Kodály Zoltán zenei prozódiája, ós szavalóművészek előadásáról készült felvételeink, méréseink is alátámasztják, hogy az ellentmondás feloldásának ez az egyik lehetséges (talán tipikus) módja. Nem helyeselhető, hogy a szerző nem állítja elég világosan szembe az általánost az egyedivel, a metrumot a konkrét ritmussal. A „valóságos metrikai-ritmikai helyzet "ről ír például, egy fogalomba szorítva az ellentétpárt (175). Saussure-ön iskolázott nyelvész a metrum/ritmus antitézisben felismeri a nyelv (langue) és beszéd (parole) relációt. Ezt a párhuzamot Gáldi László évtizedekkel ezelőtt megvonta már. A metrum és ritmus alapvető ellentmondása (melyet Hegel is jól ismert) tükröződik ilyen vagy amolyan módon a versolvasás alkalmával. Nem érthető meg hiánytalanul ez a dialektika, ha kizárólag az ellentét alkalmi megnyilvánulásaival, a versolvasással foglalkozunk, ha a parole szintjén maradunk. így kényszerül a szerző arra, hogy egy szintre, egymás mellé helyezze a „három súly"-t, az „értelmi, a dinamikai és a dallami" hangsúlyt (69). Valójában az értelmi és a metrikai hangsúly összeütközése vezet a dinamika és dallam divergálásához : Absztrakt szint: Értelmi (nyelvi) hangsúly =£ Vershangsúly (metrum) * T "^ Konkrét szint : Nyomatékeloszlás ¥= Dallammenet László Zsigmond elemzései a költői művel szemben érzett tiszteleten és szereteten alapulnak. Néha mintha elfogultsághoz vezetne ez az érzés. Sylvester Jánosnak az Ujtestamentum-fordítás elé írt disztichonjaival kapcsolatban leszögezi, hogy tökéletesen eleget tesznek a magyar nyelv igényeinek „ha ti. a dinamikai hangsúlyon kívül a melodikus akcentust is figyelembe vesszük" (362). Jótékonyan szemet huny afelett, hogy ezen az alapon minden kötött mértékű vers tökéletesen eleget kell hogy tegyen a követelményeknek. Hibátlan egyfelől az a szó, melyben a vershangsúly egybeesik a mondathangsúllyal, másfelől hibátlan akkor is, ha nem esik egybe, hiszen — a szerző felfogása szerint — ilyenkor „melodikus hangsúly" pótolja azt a nyomatékot, melyet a metrum megvont a szótól. Tautologikus igazságról van tehát szó. László Zsigmond terminusai szinte kivétel nélkül pontosak, plasztikusak. Az „alliteráló rímek"-hez tennék csak egy kérdőjelet. Miért „alliteráló rím" az azonos mássalhangzót tartalmazó coupée — échappée? S ha ez alliteráló rím, milyen a nem alliteráló rím? Hiszen ha nem egyezik a mássalhangzó, akkor nem rímről, hanem asszonáncról hellène beszélnünk. Úgy gondolom, hogy ezt a terminust a szirtét — szerteszét, nekem — •nemzetem típusú rímszavakra kellene fenntartani (vö. 160 és kk.). A szerző a nőrímekről szóló fejezetben foglalkozik a hangjátékkal, hangfestéssel, a rím visszaható sugárzásának tulajdonítva a sor konszonanciáját (167). A hanggal való kifejezés vagy akár a spontán „hangjáték" valójában nincsen a rímes vershez kötve (gondoljunk például Vergilius verssoraira) és így nem is vezethető vissza a rím hatására. A rímek „alak ós lélektaná"-ról szóló fejezet adósunk marad a lélektannal, a rímek szemantikájával. Pedig egy ilyen szemantika alapjait Jakobson megvetette már. A szerző azonban sem a rímmel, sem a paralelizmussal kapcsolatban nem hivatkozik Roman Jakobsonra. Meglehetősen elhanyagolja általában a nyelvészeti szakirodalmat, különösen a külföldi szerzőket. (Nem találkozunk De Groot, Zsirmunszkij, 'Tyimofejev, Grammont, Karcévszkij, Verrier, Suchier, W. Kayser vagy a magyar származású nyelvész-metrikus Lotz János nevével; nem használta fel a szerző az újabb nyelvészeti-poétikai gyűjteményes köteteket, a „Style in Language"-t, a varsói „költői