Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fónagy Iván: László Zsigmond, Ritmus és dallam. A magyar vers és ének prozódiája 219

220 ISMERTETÉSEK - S/.EMLE A metrum ellenében felszökő dallamnak azonban pajtáskodó, legénykedő jellege is lehet (67), felpattanást, felriadást érzékeltethet, felfelé mutathat (73, 98, 100), drámai kérdéseket festhet alá (92). Amikor figyelmünk a magas csúcsról lesikló hangra irányul (,, | El- | hull a virág . . .") akkor a lehullás, alázuhanás, lezúdulás, elernyedés képzetét keltheti fel (56, 57, 68, 72). A hangsúly és dallam divergenciája, hullámaik kereszteződése lebegő jelleget kölcsönözhet a versnek, „lebegő gyengédséget", hullámjátékot sejtethet (57, 91, 92, 101). Kifejezője lehet a tartalmi ellentétnek, a belső feszültségnek (85). A természetes beszédhangsúly fölébe kerekedő dallam zeneibbé teszi egyúttal a sorokat, halk zeneszót hallathat, ,,méla moll akkordokat" (67, 72, 91) vagy gyászdobot (69, 72). A dinamika és dallam egysége, a két hullám párhuzamossága viszont a határozottság, bizonyosság, higgadtság kifejezője (57, 58), nagyobb erőt képvisel (66, 93),. feloldja a disszonanciát és ezáltal kielégíti a felkeltett várakozást, pontot tesz a zenei mondat végére (56, 65). A magyar versben tehát a dinamika és dallam párhuzamossága, is kifejező lehet, mivel kevésbé általános, kevésbé magától értődő, mint más nyelvű versekben. Külön fejezetben foglalkozik László Zsigmond a szabálytalan verselés szabályaival, a „lazulás" zeneiségével, mondanivalójával (103—125). Hogyan fordul visszájára a jambikus vers a természetes hangsúly hatására, s hogyan állítják költőink a kifejezés szolgálatába a „vers apró lázadásait" (115 és kk.). Behatóbban és részletesebben elemzi a rímet, asszonáncot, mint ahogyan ez, ez verstani művekben szokás volt (126—188). A magyar rímek alaktanát építi fel,, melynek előterében nem a rímfajtákról szóló hagyományos tanítások állnak, hanem gazdag példaanyaggal illusztrált újszerű megfigyelések. A „hívó rímre" felelő rímszóban megcserélődhet a mássalhangzók rendje (merény — remény, ablak kilincsét — mesebeZi kincsét), a zenei variáció szabályainak megfelelően. A téma fokozatos kibontására emlékeztet a rím kibontása, kifejlesztése (virággal — virágos ággal, időz — itt az ősz). Ennek ellentéte a rím fokozatos koncentrációja (memorem— merem, minaret — minét). A rím hatása rokonhangzású szavakat hívhat elő a soron belül is („Az is azért olyan kövér, Megáztatta tövét a vér"). A rím kisugárzásának nevezi ezt a jelenséget. Mozaikrímről beszél, amikor ugyanazok vagy csaknem ugyanazok a hangok, szótagok szerepelnek más felbontásban a rímelő sorok végén (sikkaszt — ,,sikk"azt, én neked — éneked). A rímjáték itt már a szójátókkal határos. Többnyire tréfás, gúnyos célzatú (170 és k.). Külön foglalkozik a szerző Szabó Lőrinc „visszasugárzó" rímeivel. A Tücsökzené-hen 156 határozott névelőre kicsengő rímsort talált (átcsapta a — árama). Ilyenkor a felelő sor,, a második rím „szinte visszamenőleg ad színt, csengést az előtte járt egytagúnak" (146). „Zsúfolt" a rím, ha a nőrím mindkét szótagja nyomatékos (mivel az utolsó szótag önálló szó). Az ilyen rím lefékezi a vers ritmusát. Kitűnően érzékelteti a „rímtávolság" szerepét két József Attila idézet. A „Jön a vihar"-ban az egymást követő a-a-a elhelyezésű lankanyúl— lekonyul — alkonyul zsúfoltsága a viharelőtti nyomottságot érzékelteti. A „Költőnk és korá"-ban távolabb kerülnek egymástól, a vers levegősebbé válik (a tarló — lanka nyúl — az apró — lekonyul). Új megvilágításba helyezi a szerző a „rossz" rímeket. A vers egészében, más prozódiai tényezők társaságban a kevéssé váratlan „gyenge" rímnek sajátos funkciója lehet, a költői kifejezés szolgálatában állhat. Itt fogalmazza meg egyik igen értékes alapelvét: „a formaelemek nem különíthetők el egymástól", „érvényük-értékük csak együttesükben forr ki teljessé" (181). LÁSZLÓ ZSIGMOND könyve újszerű versesztétika. Gazdag példatára, az adatok szellemes csoportosítása egyúttal a jelenségek kialakulását, történetét is érzékelteti. A rímekről szóló fejezetben egy magyar rímtörténet körvonalai bontakoznak ki. (Bemutatja például, hogyan válik a költemény szerves részévé Tóth Árpád versében ugyanaz a szelence— Velence rímpár, mely Rimay versében még barokk cikornya, p. 128). Nem szóltunk ós illetékesség híján nem is szólhatunk a könyv második részéről,, mely a magyar ének prozódiájával foglalkozik (193—309). A szerző nem az eszköz-fonetikus Sievers tanítványa. Egyik-másik megállapítását bajos lenne mérésekkel igazolni. Nem tapasztaltam miografikus vizsgálataink során,, hogy a hangsúlytalan ütemnyitó szótag (például a névelő) bármiféle nyomatékot kapna (vö. 25. 1.), s hogy „az ütemnyitóra következő, hangsúlyos, logikai nyomatékkal rendelkező szó viszont elveszti eredeti hangerejét" (26). Ellentétben áll tapasztalatainkkal,, a hangszalagok működésével kapcsolatos ismereteinkkel, hogy a dallamcsúcsra es& nyomaték — a „három súly: az értelmi, a dinamikai és a dallami" egybeesése — „nem fokozza, inkább mérsékli a hangemelkedést" (69). Az erősebb kilégzés, a subglottális nyomás növekedése meggyorsítja a hangszalagok rezgését, emeli a hangmagasságot.