Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fónagy Iván: László Zsigmond, Ritmus és dallam. A magyar vers és ének prozódiája 219

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 219 a lényegesebb kérdés: ki tekinti invariáns, pertinens jelenségnek a szintkülönbségeket, ki hány szint megkülönböztetését tartja szükségesnek. A tanulmányt gazdag bibliográfia zárja le. Itt sem ártott volna némi szelekció. Különösen sokallom a ma már csak historikus érdekű cikkek, tanulmányok nagy számát. Igen magas az idézett és felhasznált publikációk „átlagos életkora". Ez abból is következik, hogy a szerző nem hasznosította kellő mértékben az alaphang frekvenciájának és a-hangmagasság-élménynek viszonyával foglalkozó gazdag és sokrétű amerikai irodalmat. Nem szerepel a hatalmas bibliográfiában Flanagan, Pike, P. Dénes, D. Bolinger neve; nem esik szó a dallamhallás és időtartam, a dallamészlelés és hangszín összefüggésével kapcsolatos külföldi kísérletekről; nem említi meg a szerző a beszéddallam kottázásáról szólva Buning és Schooneveld kottázott feljegyzéseken alapuló orosz hanglejtéstanát sem. A frekvencia-menet rözítésének módjairól szólva ismét túlteng a múlt, és szóba sem kerül az utóbbi évtized folyamán széles körben használt automatikus ,,dallamíró". Ezeknek a kisebb-nagyobb fogyatékosságoknak ellenére hálával kell fogadnunk Elekfi Lászlónak hosszas és szorgos munkán alapuló tanulmányát, mely angol nyelvű összefoglalója révén magyarul nem tudó nyelvész-olvasók számára is hozzáférhetővé válik. FÓNAGY IVÁN László Zsigmond: Ritmus és dallam. A magyar y er s és ének prozódiája Budapest, 1961. Zeneműkiadó Vállalat. 309 1. Egy versértő zenész és kivételesen finomhallású esztéta irodalmi értékű, művészi •élményt adó munkája ez a könyv. LÁSZLÓ ZSIGMOND annak az Eduard Sieversnek a tanítványa, aki kiváló germanista, tekintélyes nyelvész és úttörő fonetikus létére sem restellt a hallására hagyatkozni. Sievers zseniális versérzékére, intuíciójára támaszkodva teremtette meg a vers (és próza) dallamtanát, az egyéni hanglejtés tipológiáját. László Zsigmond évtizedekkel ezelőtt a kuruc és Thaly-kuruc költészettel foglalkozva bizonyította be, hogy alaposan elsajátította Sievers módszerét, s ezáltal azt is igazolta, hogy ez a módszer nemcsak egyetlen ember kezében válhat hasznos munkaeszközzé. Most is Sievers tanításaiból kiindulva, Sievers módszerét továbbfejlesztve építette fel egyéni szempontú magyar verstanát (11—192), kiegészítve ezt a magyar ének prozódiájával (195—309). Üj szerűvé teszi ezt a verstant a vers és ének egybekapcsolásán túl a beszéddallam bevonása a metrikába. Könyvét olvasva meggyőződünk arról, hogy nem valamiféle többé-kevésbé erőszakolt újításról van szó. A vers dallama elválaszthatatlan a vers ritmusától, az időtartam és a dinamika mellett harmadik tényezője, harmadik dimenziója a versnek, mely dallam híján „elveszíti térbeliségét" (15). Tökéletesen elvész a három sóhajszerű emelkedéssel induló „Szeptember végén" formai varázsa a dallam kiiktatásával (14). S hogyan érthetné meg a „Reményhez" szépségét az olyan ritmuselemzés, mely nem vehet tudomást a fő- és melléktémák játékos váltakozásán alapuló dallamról, a vers kompozíciójáról, a „zenei szellemű szöveg zenei kihatásáról" (74 és kk.). A szerző felfogása szerint a metrikai séma és a természetes beszédhangsúly ellentmondása voltaképpen a hangsúly ós a dallam divergenciájában realizálódik, a „dinamikus" és a „zenei" hangsúly szétválasztásával oldható fel. Ezzel megoldódik a magyar verstannak számos problémája (15 ós kk.). A metrum eltolhatja helyéről a dinamikus hangsúlyt, a dallam ugyanakkor változatlan marad ós a természetes hangsúly hullámzását követi (26, 43). Ez az ellentmondás, ez a dialektikus játék teszi lehetővé az érzelmi mondanivalónak költőien árnyalt kifejezését. Az egymást keresztező és az egymásba olvadó hullámok menetét követve fedezi fel a szerző a magyar versirodalom remekeinek eddig részben rejtve maradt zenei mondanivalóját. Az elemzések nyomán fokozatosan kirajzolódnak a magyar verstan megírandó szemantikájának körvonalai. A metrum ellenében felszökő dallamnak a kontextus szerint különböző értelme lehet. Érzelmi gazdagságot, szenvedélyt tükrözhet (56, 57, 58, 67). Az ember világát, a szubjektumot állítja szembe az élettelen környezettel (56, 67). Statisztikával is alátámasztja László Zsigmond, hogy a divergencia lényegesen gyakoribb érzelmekkel telített sorokban, szakaszokban (94). A beszédhangsúly elhalkítása (dalammá tompítása) kifejezheti a lefojtottságot, a fékezett haragot, a rejtőző, maró gúnyt (71, 84).