Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza, A magyar nyelv életrajza 207

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 209 A magyar irodalmi műveltség kezdetei 258—90) és a királyi kancelláriai és udvari nyelvvel, amely meg főként a helyesírásban teremtett bizonyos egységet (1. 188—90). BÁRCZI a mohácsi vész utáni időkre teszi a magyar irodalmi nyelv kezdeteit, s ezt követően — igen helyesen — nem lényegtelen mértékben ennek a nyelvi rétegnek s — a nyelvjárásokon kívül — a beszélt (köz)nyelvnek az alakulásával foglalkozik. (,,A XVI. századtól kezdve fokozatosan alakul ki a nyelvjárások fölé rétegződő irodalmi nyelv egysége, s ezért a XVI. század végétől a magyar nyelv története elsősorban az irodalmi nyelv története." 383.) Az egyes íróknak — köztük nyelvtaníróknak —, továbbá a közben meggyarapodó deáki rétegnek és másoknak a nyelvét vizsgálva (204 kk.) arra a megállapításra jut, hogy a XVI. század végére az írott nyelv elkülönült a nyelvjárásoktól, s „különféle nyelvjárások összeötvöződésével több, egymástól nagyobb területi egységenként kisebb-nagyobb mértékben eltérő írott nyelvváltozat keletkezett (összesen 4^5)" (230). Be is mutatja, hogy milyen hangtani, alaktani vonások jellemezték azt az írott nyelvet, amely a XVI. század végén Gömör, Abaúj, Zemplén megyétől Ungon, Beregen, Szatmáron, Szabolcson, Biharon, Krasznán át egészen Krassó-Szörény vármegyéig uralkodott (219—22). A további egységesülés eredményeként — mint a szerző megállapítja — a vidékenként eltérő normák a XVII. század közepe tájára, lassan két fő típusra korlátozódnak: a keleti-északkeletire és a dunántúlira, a XVIII. században pedig az utóbbi is fokozatosan visszahúzódik az előbbi javára (233—46). — A mohácsi vésztől a felvilágosodás koráig terjedő szakasz tárgyalásával kapcsolatban három apró megjegyzésünk lenne: a nyelvtanok — kezdve Sylvester munkáján — mintha az itt vázoltaknál nagyobb mértékben képviselték és szolgálták volna — természetesen korukhoz mérten — a nyelvi egységesülést; az eddigi gyakorlatnál tovább menve szerintünk Szenczi Molnár Albert művei (zsoltárfordítása, bibliaátdolgozása, szótárai, nyelvtana stb.) is oda kívánkoznának a Károli-biblia és Pázmány Péter munkái mellé mint amelyek különösen jelentősek az írott nyelvi norma kialakításában és rögzítésében (1. 217); végül: a XVII. század végére — Misztótfalusinál és Tsétsinél — alapjaiban (az elveket tekintve teljes mértékben, de a legfőbb gyakorlati megoldásokban is) készen áll mai helyesírásunk, bár az általános gyakorlat — beleírtve a nyomdákat is — még soká ér el ide (1. 231—3). A nyelvi és helyesírási egységesülés további: felvilágosodás- és reformkori útjának részletes rajzát is megkapjuk, kiemelve az írók, a nyelvtanok, a szótárak, továbbá az iskolázás és természetesen az Akadémia szerepét (322 kk.). Ekkorra véglegesen felülkerekedik a keleti-északkeleti norma, kialakul a viszonylag egységes beszélt nyelv, a köznyelv, s ezzel létrejön a magyar nemzeti nyelv (329—7). A XIX. század második felét és a XX. századot tárgyalva már arról értesülünk, hogy a magyar irodalmi nyelv hangtani egységesülése befejeződött (a beszélt nyelv megközelítőleg sem jutott el erre a fokra, 1. 368—71), az alaktani, mondattani, helyesírási elemek egységesülése azonban természetesen tovább tart (371 kk.). Csak helyeselhetően, hangsúlyozza a szerző, hogy az előbbi korszakkal ellentétben mostmár a köznyelv hat erősebben az irodalmi nyelvre, s hogy a szaknyelvek és a jassznyelv szavai eddig nem tapasztalt mértékben áramlanak a köz-, sőt az irodalmi nyelvbe is (365—8). BÁRCZI GÉZA nyelvünknek szépen és érdekesen megírt életrajzát azzal zárja, hogy jellemzi mai formáját (384—7), amelynek összegezése mindenképp ide kívánkozik: „Nyelvünk jellegzetes erényei tehát: színes, változatos hangzás, rendkívüli metrikai rugalmasság; tömörség, szoros logikus kapcsolás; finom árnyaltság, képszerűség; pontos fogalomalkotásra való képesség. Mindezek nyelvünk öröklött készségeinek, lehetőségeinek és sok ezeréves történetének közös eredményei." (387.) Végül még két megjegyzés. A szerző nyelvünk történetét a következő korszakokra osztva tárgyalja: I. Az előzmények (11—32); II. Az ősmagyar kor (33—72); III. A honfoglalástól a mohácsi vészig (73—191); IV. A mohácsi vésztől a felvilágosodás koráig (192—289); V. A felvilágosodás kora és a reformkor (290—342); VI. A szabadságharctól napjainkig (343—81). Ez a korszakbeosztás — kétségtelenül helyesen — a nyelv külső történetén, a magyar nép életében végbement s a nyelv alakulását is közelről érintő eseményeken alapszik. Meg kell azonban említenünk, hogy — különösen a nyelvi egységesülést és normalizálódást helyezve a középpontba — más korszakolás is elképzelhető és jogosult (vö. AnyMűv. 291—4; Felvlr. 72—7). — A magyar nyelv életrajzához természetesen hozzátartozik annak bemutatása is, hogy hogyan alakultak, fejlődtek nyelvünk stilisztikai jelenségei, kifejező lehetőségei. BÁRCZI GÉZA könyvében — az eddigi gyakorlatot messze túlhaladó mértékben — bontakozik ki előttünk, hogy hogyan gyarapodott nyelvünk stilisztikai fegyvertára fokról fokra (passim), amíg a magyar nyelv páratlan művészi eszközzé fejlődött. Ezt kitűnően bizonyítja — írja a szerző — „a vers és próza nagy mestereinek művein kívül. . . igen jelentékeny és magas színvonalú 14 Nyelvtudományi Közlemények LXVI/1