Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza, A magyar nyelv életrajza 207

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 207 Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza Budapest, 1963. Gondolat Kiadó. 462 1. + 20 tábla (képek) 1. BÁRCZI GÉZA nem először jelentkezik szintézissel nyelvtudományunkban. Aki ma a magyar hangtan, szókincs és alaktan bármily — elvi vagy gyakorlati, átfogóbb vagy a részletekbe vágó — kérdésével akar foglalkozni, aki szavaink eredete után kíván nyomozni, mindenekelőtt BÁRCZI összefoglaló munkáit veszi kezébe. De a magyar helyesírás, a mondattan, továbbá a magyar nyelvjárások, az irodalmi nyelv, valamint a nyelvművelés, a stilisztika, a névtudomány, a lexikográfia, a nyelvtudomány-történet, a nyelvtörténeti módszertan stb. vizsgálója szintén nem nélkülözheti BÁRCZI GÉzÁnak gyakran az egyes részdiszciplínák alapjait feltáró és mindig távlatokat nyitó idevágó dolgozatait. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy BÁRCZI írásait a problémák világos felismerése, az ezek megoldására irányuló igen jó módszerbeli érzék, a logikus, áttekinthető okfejtés, a rendkívül széles látókör, továbbá a mindig ízes, változatos, elegáns stílus jellemzi, akkor szinte természetesnek tarthatjuk,, hogy A magyar nyelv életrajza című legújabb szép könyvében tulajdonképpen a „szintézisek szintézisét", a nyelvünk egészének teljes történetét felölelő munkát üdvözölhetjük. 2. Miben különbözik A magyar nyelv életrajza a szerző eddigi szintéziseitől? A felölelt témakört nem tekintve mindenekelőtt abban, hogy ez a többivel ellentétben a művelt nagyközönséghez szóló ismeretterjesztő munka. Úgy gondolom, nyugodtan állíthatjuk, hogy hazánkban még sohase nyilvánult meg akkora érdeklődés a legkülönbözőbb nyelvi (helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai, nyelvtani, sőt nyelvtörténeti stb.) kérdések iránt, mint éppen napjainkban. (Ezt mindennél jobban igazolja az a körülmény, hogy nem jelenhet meg olyan sok és olyan példányszámú efféle könyv, hogy hamarosan el ne kapkodnák.) És mintha újabban odáig jutottunk volna, hogy az egyre növekvő érdeklődő nagyközönség tekintélyes hányada már nem elégednék meg a szűkebb körű nyelvműveléssel, vagyis azzal, hogy tőle csupán a közvetlen gyakorlati — helyesírási, nyelvhelyességi, fogalmazással kapcsolatos stb. — kérdéseire kapjon választ. Most már a ,,hogyan?" mellett a ,,miért?"-re is kíváncsi. Kíváncsi például arra, hogy egy-egy szó milyen eredetű, hogyan kapta meg a kérdéses jelentést, hogyan formálódott olyan alakúvá, mint ahogy ma hangzik; hogy egy-egy szerkezet, amelynek pontos megfelelője van valamely — velünk érintkező — idegen nyelvben, miért nem számít mégsem idegenszerűségnek; hogy mi bizonyítja két nyelv rokonságát; hogy miben áll nyelvünk finnugorsága; hogy mikor és hogyan alakult ki irodalmi nyelvünk; hogy elvetendő-e ma már a tájnyelvi beszédmód; stb. stb. Az efféle kérdésekre választ adó, szélesebb értelemben vett, magasabb fokú nyelvművelésnek mintaszerű példája Bárczi könyve. Mintaszerű, mert érdekes, sőt izgalmas olvasmány formájában kalauzolja végig az érdeklődőt a magyar nyelv történetén, attól kezdve, hogy kivált a finnugorságból s egészen napjainkig. 3. Mi teszi mintaszerűvé, érdekes és izgalmas, vonzó olvasmánnyá? Először is az, hogy a szerző a magyar nyelvtudománynak úgyszólván minden ágát művelő s a magyar nyelv történetének szinte minden korszakát vizsgáló tudós biztonságával tudja kiválasztani a legfontosabb láncszemeket abból a folyamatból, amelynek mai nyelvünket köszönhetjük. És hasonló módon hagyja el a kevésbé lényeges momentumokat és a nagyközönség számára nehezebben érthető, illetőleg a terjedelemhez képest túlságosan nagy magyarázatot igénylő jelenségeket. BÁRCZI könyvében továbbá a szemünk előtt pereg le nyelvünk fejlődési folyamata, mégpedig úgy, hogy szinte érzékeljük, hogyan küzdenek meg egymással a régi és az új elemek, s hogyan vezetnek el egy magasabb szintézishez (1. pl. a nyelvújítás győzelmének s az ikes ragozás bomlásának bemutatását) — ezzel mintegy igazolva, hogy a dialektikus fejlődésnek igen jó példája a nyelv. Közben arról is meggyőződünk, hogy ez a fejlődés nem önmagától folyik, és nem önmagáért van, hanem — végső soron, gyakran többszörös, szinte kibogozhatatlan áttételekkel — a magyar nép gazdasági, társadalmi, politikái életében bekövetkezett változásoknak, továbbá az ezekkel kapcsolatos művelődési viszonyoknak a függvénye (,,A magyar nyelv életrajza" a magyar nép életrajza is !). Ugyanakkor a fejlődő gondolkodásnak is hű tükre, és azért megy végbe, hogy a társadalmat, a társas érintkezést szolgálja (a nyelv és gondolkodás dialektikus kapcsolatának kitűnő példája többek között a birtokos személyragozás, az igei személyragozás, továbbá a határozórag- és névutórendszer kialakulásának, a szókincs honfoglalás utáni bővülésének bemutatása: 55 kk., 63 kk., 101 kk.; 1. még a hangváltozások okairól mondottakat: 127—8). BÁRCZI fejtegetése — a szűk keretek ellenére is — tükrözi azt a sokrétűséget, amely magát a nyelvi valóságot jellemzi: figyelme kiterjed a nyelv valamennyi összetevőjére, az egyes korokban azt ragadva ki,