Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Szathmári István: Bárczi Géza, A magyar nyelv életrajza 207

208 ISMERTETÉSEK - SZEMLE amely akkor a legnagyobb lépést tette előre, és közben mindent a ma szemszögéből nézve ós értékelve, igen sokszor gyakorlati tanácsokat is adva (1. például a való igenévről, a ragos névszó -i képzős alakjáról, a miszerint s úgy . . ., mint kötőszóról, a jól áll nekifóle idegenszerű szerkezetekről stb. mondottakat: 337—8, 351—3). Ilyenformán nemcsak a szűkebb nyelvtani: hangtani, szókincsbeli, alaktani, mondattani, hanem az irodalmi nyelvi, stilisztikai, nyelvhelyességi stb. kérdések iránt érdeklődők is feleletet kaphatnak belőle problémáikra. Nem lényegtelen pozitívuma továbbá e könyvnek az, hogy szerzője állandóan tekintettel van az olvasókra: semmit nem hagy megmagyarázatlanul, minden alkalmas eszközt megragad azért, hogy mondanivalója minél érthetőbb, minél világosabb legyen (1. a jegyzeteket, a régi nyelvet bemutató szövegrészleteket — a korabeli valószínű olvasattal és mai értelmezéssel —, a kitűnő összegezéseket, a képeket, a tájékoztató irodalmat stb.). Az elmondottakon s a mondanivalóhoz mindig jól simuló elegáns stíluson kívül a jól kiválasztott nyelvi—nyelvészeti érdekességek, „csemegék" teszik élvezetessé és vonzóvá a magyar nyelv életrajzát, anélkül azonban, hogy eluralkodnának a fő mondanivaló rovására (1. például az érdekes szóalakulásokat: régi és mai szivárvány szavunk 108, házsártos 124, sirám 141, mókus 252, tupíroz 351; az érdekes jelentésváltozásokat 261—3, a nyelvújítás „furcsaság"-ait 296—310; a „nőstényítés"-t 304—5; stb.). Végül talán mégis e könyv olvasóját a szerzőnek a nyelv s magyar nyelvünk iránti mérhetetlen szeretete fogja meg leginkább, amely minden sorból árad feléje (,,... a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg; olyan eszköz, melyet sohasem tudunk nélkülözni, s mely az embert attól fogva, hogy zsenge korában eszmélni kezd, egész életén át kíséri és szolgálja. S »a nyelv« mindenki számára elsősorban az anyanyelv." [5]; 1. továbbá különösen az egyes korok összegezését és a mai nyelvünket értékelő zárószót). 4. Sietünk azonban megjegyezni, hogy a feladatuk magaslatán álló ismeretterjesztő munkák (effélék — mind tárgyukat, mind közlésmódjukat illetően — szép számban látnak napvilágot a Gondolat kiadónál) rendkívül hasznosak az érintett szaktudomány(ok) számára is. Hasznosak azért, mert új koncepcióban tárgyalják (vagy tárgyalhatják) az addig feltárt anyagot, egyébként az ilyenféle szintézisben más értéket, színt kapnak a kidolgozott, sőt véglegesen kidolgozott részek is; mert a szerzőjük kinyilváníthatja véleményét vitatott esetekben (és módosíthatja saját korábbi nézeteit); mert rámutathat az egyes diszciplínák kidolgozottságának hiányaira, továbbá távlatokat nyithat, kijelölheti az illető diszciplína• közvetlen és későbbi feladatait, sőt hozhat új (rész)eredményeket ; stb. Mindezt anélkül, hogy pontosan lemértük — vagy lemérhettük — volna, elmondhatjuk BÁRCZI GÉZA jelen munkájáról. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy ,,A magyar nyelv életrajza" első — mégpedig modern — összefoglalása a magyar nyelv történetének (Balassa Józsefnek 1937-ben megjelent, hasonló című könyvét lényegesen más jellege s kisebb terjedelme miatt figyelmen kívül hagyhatjuk), akkor nem kell nagyon találékonyaknak lennünk, hogy megjósoljuk: ez a kötet a magyar nyelvészettel és a magyar nyelvvel foglalkozó szakembereknek gyakran forgatott kézikönyve lesz (ezt csak elősegíti a nagyon gondos szó-, tárgy- és névmutató). 5. BÁRCZI GÉZA könyvében nyelvtudományunknak úgyszólván minden diszciplínája, sőt a nyelvészettel érintkező tudományok számára is hoz újat, érdekeset. Ezek bemutatására s egyáltalán a könyv tartalmi ismertetésére egy recenzió szűkre szabott keretében nem gondolhatunk. Ezúttal csupán a magyar irodalmi nyelv történetével foglalkozó részekre térünk ki röviden. Bárczi a magyar nyelv életraj zában — a nyelv és az azt beszélő társadalom szoros kapcsolatából kiindulva (ez a kapcsolat egyébként a legközvetlenebbül éppen az irodalmi és köznyelv alakulásában mutatkozik meg !) — az adott kereteket tekintve jelentős teret szentel a nyelvi egységesülés nyomon követésének, ezzel — legalábbis > ami a fejlődés fő vonalait illeti — nem kis mórtékben gazdagítva nyelvtudományunknak most önállósuló, de még meglehetősen kidolgozatlan ágát: a magyar irodalmi nyelv történetével foglalkozó diszciplínát. Nyelvünk története során megismerkedünk itt az anyanyelvű irodalom indulásával: a fordításokkal együtt jelentkező tudatos szóalkotással (90 kk., 108), az írott nyelvben mutatkozó alaktani és mondattani kötöttségekkel (amelyek —• a szerző megállapítása szerint — a választékosabb beszélt nyelvben, sőt talán a népnyelvben is éreztették hatásukat, 1. 161—6, 169 kk.). Megismerkedünk továbbá —• miután bizonyos nyelvi eszmény, nyelvi norma-féle létrejött (1. 185—8) — a nyelvi egységesülés és normalizálódás két kezdeményével: az ún. kolostori nyelvvel, amelyben az egységesülés — úgy gondoljuk — elsősorban stilisztikai jellegű volt, azaz egyes mondattani jelenségek, a frazeológia és bizonyos stilisztikai formulák „egységét" jelentette (vö. HORVÁTH JÁNOS,