Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)

Tanulmányok - Bereczki Gábor: Cseremisz szövegmutatványok 49

CSEREMISZ SZÖVEGMUTATVÁNYOK 55 mosom, ko'y^lo-ëa'md iëdm, sdra'm, ë§àa'r\ ki'nddm ísdlazdm-a't tamle'n on(dza't. i'kedße-ea'mdts éke' mü'sk&roetom polndj-o'k teme'n ke'tdt. aya-ßaire'm. tiye' p§ta\ no' ëo'îjgo-ëa'mdt's ket's-koze' kuma'lêt d'l'e ydn-a't ëwrn&m soro'ßno ëole'm kara' d'l'e, paswm jü'r-ßü't korkala' d'l'e. saDlan-o'k t'sa'i kd'zdt aya-ßaire'mdm oyo>t paire'mle, t&'ô&n k^le'ëldkëe o'lm&m tsdlan-a't pala't. aya-ßaire'm ëo'fjgo-ëa'md tsên ßuje'edet ëarndma'ë se'mdn ko'ö^n. 7. Az ekeünnep Régen a mari népnek sok vallásos ünnepe volt. Most már ezek az ünnepek csak az öregemberek, öregasszonyok fejében maradtak meg emlékképpen. Egyik ilyen ünnep az ekeünnep. A háború után talán már sehol sem tartották meg ezt az ünnepet. Egyszer mi kisgyerekek is elmentünk megnézni, és én most is emlékszem rá, hogyan ment végbe ez az ünnep. Az ekeünnep tavaszi ünnep. Miután a föld száradni kezd, a munkába menés előtt öreg, fiatal (az istenben hívő) az imádkozó helyre gyűl. Az imádkozó hely a mi falunktól nincs messze. Estefelé a falubeli emberek, asszonyok különféle ennivalót kendőbugyorba bugyolálva, a sörös vedret [karjukra] akasztva, egymás után vadlibákként húzódva eltűnnek a domb aljánál. A szüleik mellé húzódva apró gyerekek ugrándoznak. A gyerekeknek [mindegy], akárhogy zajlik le az ünnep, csak játszani lehessen, és a nagy tűz mellett ugrándozva futkoshassanak. Az ekeünnepre senki sem megy üres kézzel. Mindnyájan a legízletesebb ennivalót készítik el. Az imádkozni jövők enni valós táljaikat egyenes sorban a földre rakják. Ha a föld még nem száradt meg teljesen, egy kevés szalmát terítenek szét. így imádkozáskor nem sározódik be, nem nedvesedik át az ember térde. Miután mindnyájan összegyűltek, kezdődik az imádkozás, a kisgyerekek pedig a horhosban játszanak, futkároznak, tüzet gyújtani száraz fát hordanak. Az imádkozást egy minden rendet ismerő, különféle igét tudó öregember vezeti. Az asszonyoknak nincs joga részt venni ezen a szertartáson. Az imádkozás nagyon hosszúra nyúlik. Az imádkozok Illés prófétától, istentől boldogságot kérnek, kérik, hogy védjék meg az elvetett magot a különböző viharoktól, jégesőtől, hozzon gazdag termést (tkp. magot). A kérés után mindannyian letérdelve, fejüket-â földhöz érintve, imádkoznak. Sokáig térden állva, a türelmetlenebb ember nem az imádságra, hanem arra gondol, hogyan állhatna fel minél hamarabb. Az imádkozást befejezve az ünnep legfőbb gazdája minden tálból egy-egy tojást kivéve, a tarisznyájába teszi. A tojást összegyűjtvén, megkóstolva a legjobb ennivalókat, [mindegyikből] egy kicsit véve, egy kis kivájt gödörbe teszi. A gödröt egy nehéz kővel befedik, a kő fölött a földréteget ismét szépen elegyengetik. Aztán ki-ki a maga tálját a karjára teszi és egymást kínálják: ,,Az enyémből harapj ! Az enyémből vegyél, kortyolj !" Ilyenkor a gyerekek nagyon örvendeznek. Mindenkinek van jóízű kásája, azt a gyerekek, de a felnőttek is hörbölik. Tojást, túrót, kását, pirogokat, sört, kalácsot [tkp. búzakenyeret], mindent megízlelnek. A gyerekek jól teletömhetik a hasukat. Így múlik el az ekeünnep. De az öregek bárhogy is imádkoztak, a gabonát a jég csak elverte, az esővíz kivájta a szántóföldet. Ezért az ekeünnepet mostanság nem ünneplik, annak hasznát mindenki tudja. Az ekeünnep az öregek fejében emlék gyanánt maradt [csak] meg.