Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)
Tanulmányok - Sz. Kispál Magdolna: A vogul m elemű igenévképzők hang- és alaktana 253
A VOGUL m ELEMŰ IGENÉVKÉPZŐK HANG- ÉS ALAKTANA 269 BALANGYIN—VACHBUSEVA nyelvtanában a határozói igenév képzője -im(a). A szerzők szerint az -im változat főként személyragtalanul jelentkezik, s ilyenkor jelző a mondatban, az -ima változat pedig személyragosan, határozói vagy állítmányi szereppel (MJaz. 147). Hangsúlyozzák, hogy az igenév szenvedő igenemű, ezért cselekvő alanya éppúgy részeshatározói esetbe kerül, mint a szenvedő állítmányú mondat ágensa (i. m. 148 k., vö. még 112). Mint ez összeállításból kitűnik, csak MUNKÁCSI különbözteti meg határozottan az im participium-képzőt és az imé gerundiumképzőt. Minden többi szerző vagylagosnak jelzi a hangalakot is, a funkciót is, sőt a MJaz. egyenest a határozói igenévnek tulajdonít jelzői használatot. Ezek szerint magára az É. nyelvjárásra nézve is eldöntendő kérdés, hogy leíró és történeti szempontból egy vagy két formáns-e az im és az im», más szóval: funkciós elem-e a gerundiumképző vég vokálisa, vagy szervetlen járulékhang. A többi nyelvjárásra vonatkozólag nemcsak a végvokális megléte vagy hiánya jelent megoldandó problémát, hanem -aT. kivételével — azm« előtti vokális kérdése is. Míg ui. ennek hangszíne az É.-ban és a T.-ban állandó, a nyugati nyelvjárásokban és a kondaiban erősen ingadozik. — Valamennyi nyelvjárásra nézve tisztázandó továbbá e vokálissal kapcsolatban, hogy részt vesz-e, és ha igen, mily szereppel vesz részt a képző jelentésében. A gerundiumképző hangalakjára vonatkozó problémák tehát a végvokálishoz, ill. az m előtti vokálishoz fűződnek. a) A véghangzó kérdése 3. Abból a tapasztalati tényből kiindulva, hogy a toldalékokat legteljesebb formában az É. őrizte meg, elvileg a véghangzós alakokat kell eredetinek tekinteni. Az alább következő adatokat ezúttal is rendszerint lelőhely nélkül idézem. MUNKÁCSI adatainál megtartom a tőle általában használt határozói igenévi fordítást, KANNISTO adatainál itt is infinitívusszal utalok az ige jelentésére. Megjegyzendő, hogy az igenév szenvedő jelentését — mely e gerundiumnál nem kivétel nélküli, s lényegében az állítmányi funkcióra korlátozódik — e környezetükből kiszakított adatok egyáltalán nem tükrözik. Ez azonban itt nem is fontos, mert a nemi vonatkozás mondattani kérdésével itt nem foglalkozom. A hangtani példatárt igyekeztem úgy összeállítani, hogy a különböző minőségű,és szótagszámú igetövek képviselve legyenek. É. tájimé 'evén', lajimé 'lőve', majimé 'adva', ajimé 'iván', varimé 'készítve', éryimé 'énekelve', almimé 'emelve', mastimé 'öltöztetve', tärätime 'leeresztve', %aslítimé 'mohosodva', sa'Uimé 'örvendve', sülintimé 'rohanva', änkwätime 'tekintve', poyèralimè 'bukdácsolva' stb., stb. FL. tàiiims 'essen', sillme 'schneiden', pàtïme 'geraten', íünsims 'weinen', tâyyatime 'behängen', pslamlïms 'in Brand geraten', moVamtaxtime 'eilen', rörjkxyßlimfs) 'schreien' stb. stb. Mint az utolsó adat mutatja, a véghangzó vagylagosan el is maradhat. Szo. a) táii'me 'essen', a'lime 'töten', nëyime 'binden', pini'me 'legen' stb., stb. ß) ïàïii'mà 'schiessen', ßo'\iima 'nehmen', xö-iima 'geraten', pnlVmà 'frieren', kànNmimâ 'erzürnen', fêlimà 'entstehen', käRali'md 'aufgraben', sürdrmima 'einschrumpfen', pusmalni'mâ 'heilen', ta'ttmnVmâ 'durchbohren' stb., stb. 2 Nyelvtudományi Közlemények LXV. 2.
