Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)

Tanulmányok - Sz. Kispál Magdolna: A vogul m elemű igenévképzők hang- és alaktana 253

270 SZ. K1SPÁL MAGDOLNA MUNKÁCSI a véghangzót éppúgy e-vel írja, mint a n. képzőét. KANNISTO FL. adataiban szintén e-t találunk, mint a n. képzőben mindig, de a Szo.-ban à is jelentkezik, mégpedig jóval gyakrabban mint e. A két hang megoszlásának föltételeit nem tudtam megállapítani, annál kevésbé, mert ugyanazon igető származékán is előfordul mindkettő, természetesen a jelentés árnyalatnyi eltérése nélkül: ßärime ^ ßäRi'mä 'machen', täratime ^ tänatima 'herablassen'. A két alakpár hangteste bizonyos artikulációs és tartambeli különbséget is mutat (r ~ n, fél- és negyedhosszú *), de hogy a ritmikai-fonetikai föltétel és a vég vokális hangrendje mint befolyásolja kölcsönösen egymást,, azt — csupán az igenevek köréből gyűjtött anyagom alapján — nem tudtam tisztázni. A kérdés megoldását ez összefüggésben egyébként nem tekintettem föladatomnak, mert sokszáz adatom kétségtelenül bizonyítja, hogy a hangszín problémája kizárólag hangtani probléma: a vokális minősége nem érinti az igenévnek sem szerkezetét, sem funkcióját. Lényegbe vágó azonban a véghangzó meglétének vagy hiányának kérdése, pontosabban annak eldöntése, szerves része-e az a képzőnek, vagy másodlagos járulék. A probléma tk. ugyanaz, mint a n. képzőnél, tehát megoldásában is hasonló módszert követünk. Oly kétségtelen eredményre azonban, mint ott,, aligha juthatunk, már csak azért sem, mert okfejtésünket szinte teljes egészében az É. nyelvjárásokra kell alapozni. A többi nyelvjárás ui., ahol a véghangzók lekopása nagyobb méreteket öltött, jóformán semmi hangtani fogózót nem nyújt. A T.-ról később külön lesz szó (10. p.). Az itt következők, ha nincs más jelezve, az É. nyelvjárási viszonyokra vonatkoznak. Mivel a toldalékok hangteste az É.-ban a legteljesebb, az ott mutatkozó állapotot irányadónak tarthatjuk. Sajnos, igenevünkre nézve az É. vallomása sem egészen egyértelmű, úgyhogy következtetéseinket kénytelenk vagyunk részben arra a törvényszerűségre alapozni, amely a számokban fejeződik ki. Hiszen egy-egy alak túlnyomó gyakorisága nyilván nem véletlen, hanem a nyelvi szabály tükröződése. E meggondolás értelmében a szabályostól eltérő eseteket kell megvizsgálni és lehetőség szerint értelmezni. 4. Az imé toldalékról már MUNKÁCSI megállapította, hogy gerundiumképző, a vele alkotott származékok tehát határozók a mondatban. Teljességre törekvő anyaggyűjtésemet számszerűen átvizsgálva azt tapasztaltam, hogy az É.-ban mintegy 650 im» végződésű határozóval szemben 110 im végződésű áll. Ez a hatodrésznyi „szabálytalan" használat nem elhanyagolható mennyiség akkor, amikor épp a végvokális történeti vagy másodlagos voltáról van szó.. MUNKÁCSI fölfogása és a véghangzós adatoknak mégiscsak többszörösen nagyobb száma az előbbi föltevés mellett szól. Ilyenformán a véghangzó nélküli alakok kívánnak magyarázatot. A magánhangzó eltűnését — mint a %• képzőnél — elsősorban mondatfonetikai okokra vezethetjük vissza. a) Rákövetkező szókezdő vokális előtt az igenév véghangja könnyen kieshetett a hangrés megszüntetésére, pl. a létigével kapcsolatban: É. mas%atim qli 'fel van öltözködve' (IV, 172), kinsim qlsém 'vadászatból éltem' (IV, 243, tk. 'vadászva'); Szo. néyim nley 'sind gebunden' (II, 145), la'p tàyyamm nlï 'ist . . . umhängt' (III, 28) stb. — Egyéb. magánhangzós szókezdet előtt: É. punk tärätim ünli 'fejét leeresztvén ül' (I, 150), l'ünsim äs ti mini 'sírva megy ismét' (I, 58); Szo. lößßinnim ünli 'sitzt . . . lesend' (LT, 80), sn-paslim nnsine 'hat . . . bereit' (III, 24), sâ'm sunsi'm ät'i 'kein Auge hatte (es) gesehen:1 (III, 31) stb. Összeállításomban 19 adat tartozik ebbe a csoportba.