Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3

DBMB LÁSZLÓ Az 1932/33. egyetemi tanévben — igaz, hogy LAZICZIUSOU s másokon keresztül, de saját korábbi ösztönös megérzését itt sem nélkülözve (erre 1. MNy. XXX, 3) — eljut azután GOMBOCZ a fonológiához is, sajnos csak egyetemi előadásainak keretében (vö. ÖM. 11/1, 55). A fonológia alapkérdéseit a tőle megszokott világos rövidséggel fejti ki, a fonémadefiníciók közül a lélektani irányút fogadva el, s már itt előre sejtetve nemsokára ki is fejtett funkcionális szemléletét. Mint később, az említett helyen írja, SAUSSURE-nek és tanítványainak itt sem volt több a szerepe számára, mint hogy kész terminológiával ós világos kategorizálással tudatosították benne azt, amit hangtani vizsgálódásainak eredményeként ösztönösen és homályosan már régóta érzett. Valóban: a korábban, s még Nyelvtörténeti módszertanában (1922) is elsősorban WuNDTot követő pszichológus nyelvész már Jelentéstanában (1926) egyre jobban a funkció, illetőleg az alak és funkció kettőssége felé fordul (vö. TAMÁS: i. h. 19—20). Még inkább erre viszi őt a szintaxissal való foglalkozás (1929). S csoda-e azután, ha a fonológiából is elsősorban ugyanezt fogta meg: hogy az alak mellé a funkciót teszi ellenpólusnak a hangtanban is, ezzel teljessé téve e bipolaritást a nyelvtannak minden ágában? Emlékezetes utolsó elnöki megnyitójában teljes elvi rendszert igyekszik felvázolni az álak és funkció kettőssége alapján (MNy. XXX, 1), azt bizonyítva, hogy a nyelvnek mindhárom nagy ^szektorát, a hang, a szó ós a szintagma birodalmát, ugyanez a párhuzamosság jellemzi. S érdekes, hogy e funkcionális szemlélete mögött megfér az indulásából örökségként hozott lélektani is: szerinte a saussure-i tanítás lényege a nyelvnek mint lélektani valóságnak vizsgálata; s maga a funkcióval bíró fonéma sem más, mint lélektani hang (i. h. 1, 3). Mint látjuk: GOMBOCZ nyelvszemlélete fokozatosan, lépésenként alakult át, fejlődött tovább SAITSSTTBE hatására. Ez az átalakulás nem másolás eredménye, hanem adaptációé, vagy még annál is kevesebbé, hiszen az új mester nem addig nem sejtett gondolatokat ad GoMBoeznak, hanem csak felszínre hozza, megfogalmazni segíti a benne már korábban megvoltakat. b) A saussure-iánus iskolának Magyarországon kétségkívül LAZICZIUS GYULA a leghívebb, legönállóbb s legharcosabb képviselője. Míg GoMBOcz-ot — s majd látni fogjuk, SAUSSURE minden más magyar követőjót vagy bírálóját is — egyes nyelvek konkrét vizsgálata során szerzett tapasztalatai ós támadt gondolatai vezették el általános elvi és módszertani kérdésekig, LAZICZIUS épp ellenkezőleg: az általános kategóriákkal találkozott előbb, s amennyiben valamely nyelvi részletkérdés vizsgálatáig jutott, vagy akár a nyelvi rendszer egy nagyobb szektorának áttekintéséig, gyakran ott sem a konkrét anyag tanulmányozásából vont le elvi következtetéseket, hanem fordítva: készén kapott vagy általa előre elkészített elvi megállapítások bizonyítására használta csak fel a nyelvi anyagot. Ilyen mindjárt első jelentősebb cikke, ,,A phonológiáról" című (MNy. XXVI, 18). Ebben az akkor Önállósodó stúdium elveit ismerteti röviden,, azután futólag érintve az intenzitáscsökkenós és -növekedés jelentőségét, ezzel próbálja megoldani a magyar nyelvtörténetnek néhány régóta vajúdó problémáját: a tővégi magánhangzók lekopását, a labializációt, a nyíltabbá válást (i. h. 27). Következő tanulmánya, „Egy magyar mássalhangzóváltozás phonológiája" (MNy. XXVI, 266) sem más tulajdonképpen, mint