Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3

A SATTSSURE-I TANÍTÁSOK MAG-YAK VISSZHANGJÁHOZ 9 bizonyító anyaga annak az általános tételnek, hogy a nyelvi rendszer, adott esetben a hangrendszer, maga megindíthat vagy megakadályozhat bizonyos változásokat, ahogyan például a magyarban aft-f mássalhangzó kapcsolatokat valamilyen módon feloldódásra kónyszerítette egyrészt az a rendszertani körülmény, hogy mássalhangzó előtt h nem ejthető, csak %, másrészt viszont, hogy ez a fonéma a fejlődés során eltűnt a magyar hangrendszerből. Mert ha dolgozata nem egy elméleti tétel bizonyítása, hanem egy a gyakorlati munka során felmerült probléma megoldása akart volna lenni, akkor a szerzőnek észre kellett volna vennie egyrészt azt, hogy a h -f • mássalhangzó kapcsolatok feloldódásának más módjai is voltak, mint amelyeket ő bemutat (erre 1. MNy. XXXIX, 133), másrészt meg azt, hogy a % fonéma kiveszése nemcsak a h + mássalhangzó kapcsolatokban, hanem a szóvégi h kérdésében is elviselhetetlen helyzetet teremtett, s a nyelvi rendszernek azt is meg kellett oldania. Elméleti érdeklődése hamarosan el is viszi őt az összefoglalásig. „Bevezetés a fonológiába" című munkája (NyK. XLVII1, 1, 165 és kny.: MNyTK. 33. sz., 1932), jeles összegezése mind a fonológia történetének, mind pedig legfontosabb elveinek. Itt az illusztrációs anyag a magyar köznyelv és nyelvjárások hangállománya, a történeti fonológiára pedig néhány magyar ós finnugor vitatott hangtani kérdés. Ezt a művét hamarosan követi még „A magyar nyelvjárások" című (MNyK. 1/11; 1936) munkája. A kettő együtt a fonológiának máig is legteljesebb magyar nyelvű összefoglalása, s egyben a magyar fonológiának is eddigi legátfogóbb kidolgozása. Részletes taglalásukba itt nem bocsátkozom. Csak egy-egy példán mutatnám meg a nyelvi anyag és az elvont elmélet küzdelméből: milyen az, amikor az első győz, s milyen, amikor a második. Tudjuk: LAZICZIUS a magyar köznyelv és nyelvjárások fonémarendszereit a rövid és a hosszú magánhangzós fonémák számával jellemzi. Ahol hét önálló fonéma van, ott háromszögbe, ahol nyolc, ott négyszögbe foglalja őket. A továbbiakat ennek alapján állapítja meg; van 7 + 7, 7 + 8, 8 + 7 és 8 + 8 fonémát használó nyelvjárás. E négy típus azonban kevésnek bizonyul; így kisegítő szempontul veszi bizonyos fonémák megterheltségét. A hét fonémát használó rövid rendszer így lehet közönséges, kommentár nélküli; de lehet olyan is, amelyben az ö megterheltsége jóval nagyobb a másutt szokásosnál. Hasonlóan a hét fonémát használó hosszú rendszer lehet közönséges, és lehet *-ző. így sikerül azután az előre gyártott típusokat megkétszereznie, mert most már a7 + 7ésa-7 + 8 rendszer mellett új az ö-ző 7 + 7 és ö-ző 7 + 8, továbbá a 7 -f- *-ző 7; a 8 + 7 mellett pedig új a 8 -f- *-ző 7; s végül lehetséges ö-ző 7 + í-ző 7 is. Itt LAZICZIUS a nyelvre hallgatott, s bonyolultabb terminológiával ugyan, de lényegében helyesen jutott vissza a zárt é-ző, a nyílt e-ző és az ö-ző, illetőleg az é-ző, e-ző és *-ző nyelvjárások fogalmához. Hogy ez elméletén tulajdonképpen mekkora csorbát ejt, azt most nem vetem szemére, mert én az így feltárt valóságot többre beesülöm a merev elmélet tisztaságánál. A baj az, hogy vógülis LAZICZIUS a magyar nyelvterület térképét nem a megfejelés után nyert kilenc, hanem a megfejelés előtti négy típus sémáival népesíti be, s abból von le igen messzire nyúló következtetéseket köznyelvünk eredetére nézve. Másrészt: amikor észreveszi, hogy térképén mennyire távol eső s egymással összefüggésbe sem hozható nyelvjárások kerülnek elmélete alapján egy típusba, nem az elméletet tartja hibásnak, hanem a nyelvjárásokat; s a történeti dialektológusokra bízza, hogy derít-