Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3

4 DEMB LÁSáLŐ után viszont már nem ő, sőt egyre kevésbé ő volt a számunkra kínálkozó legnagyobb s leginkább előre vivő segítség és minta. Az 1945—1950 közötti korszak ugyan zavaros, visszás és stagnálásra késztető volt sok tekintetben (1. erre MNy. LI, 269—70); ám SAUSSUKE-rel szembeni negatív feladatát elvégezte, sőt mintha még a kelleténél is jobban és erélyesebben végezte volna el. De ennek taglalása most messze vezetne; s a számunkra most lényegeset, az időkör lezárásának megokolását, különben is már kiragadtuk belőle. I. Tekintsük át az előzményekből nagy vonalakban a hazai általános nyelvészet helyzetét és arculatát a század első két évtizedében, majd utána igen röviden SATJSSURE tanításának lényegét. a) Az általános nyelvészet két főágú stúdium. Foglalkozhat egyrészt a nyelvednek közös, másrészt viszont a nyelvnek általános kérdéseivel. Az első az összehasonlító nyelvtudománynak továbbfejlődménye; a második viszont rendszerint nem ilyen belső, nyelvtudományi indíttatású, hanem a filozófia, a lélektan, a társadalomtudomány vagy az emberrel foglalkozó egyéb tudományok valamelyike felől közelíti meg a nyelvet, mint az egyik legfontosabb emberi produktumot. Nálunk a századfordulón általános nyelvészet — egy-egy rószletterületet, pl. a mondat elméleti problémáinak bogozgatását nem számítva -— sem az első, sem a második értelemben nem volt: az összehasonlító nyelvtudományok még nem értek el a közös kérdésekig, az általános problémák vizsgálatára meg hiányzott a valamennyire is szilárd filozófiai alap. (Vö. még TAMÁS: III. kongr. 11—2). GOMBOCZ ZOLTÁN -nak az a két ismertetése, amelyben a „jelenkori nyelvészet alapelveit" tárgyalva STEiNTHALt ós PAULÍ (Nyr. 1898), majd WuNDTot (1902—3) mutatja be a magyar olvasóközönségnek, jóformán egyedül tölti be a harminc éves űrt MÍTLLEB, MiKSÁnak SiMONYi-féle fordítása (2. kiadás 1878-ban) és a Nyelvtudomány c. folyóirat megindulása (1907) között. S e folyóirat, melynek beköszöntő cikkében PETZ GEDEON az akkor legmodernebb, a nyelvlélektani irány követését és továbbfejlesztését tűzi célul a nyelvészek elé (I, 1), maga sem él tovább, mint az első világháború kezdetéig (vö. TAMÁS: III. kongr. 15). Általános nyelvészetünk tehát e korban nem volt, amennyiben mégis volt, annyiban is csak fordítás-irodalomként. E fordítás-irodalomban az akkor legfrissebb, a nyelvlélektani irányzat volt az uralkodó (vö. TAMÁS: i. h. 12), olyannyira, hogy a fordítók vagy ismertetők olykor nyelvlélektant láttak abban is, ami pedig nem az volt. így RozwADOWSKiról írva, aki BAUDOTTEST DE COUBTENAY alapján a nyelvi rendszerrel, elsősorban a rendszerkényszerrel és a rendszerbeli aránykényszerrel foglalkozik, RTTBINYI megjegyzi, hogy elgondolása a WEBEB-féle pszichológiai törvényre emlékeztet i(Nytud. III, 73). GOMBOCZ ugyanezen időtájt a jelentésváltozásokról igyekszik igazolni, hogy nem logikai, hanem lélektani folyamatok eredményei (MNy. VII, 97). S amikor HoRGERnál GOMBOCZ azt kifogásolja, hogy az analógiában túlzottan csak a lejátszódás lélektanát vizsgálja (MNy. XI, 104), maga csak annyit helyesbít rajta, hogy a ráhatást jobban tekintetbe veszi, de lényegében a nyelvlélektanon belül maradva (uo. 105). HoBGEBiiak ,,A nyelvtudomány alapelvei" című kézikönyvében mind szellemében, mind pedig tudománytörténeti részében PAUL és WUNDT a legújabb szerző s a nyelvlélektan a legújabb irányzat (1. kiadás 1914-ben, de így az 1926. évi 2. kiadásban is 122—3; vö. még TAMÁS: i?. h. 16). S jóval több az is jellemző véletlennél, hogy Saussure neve először GOMBOCZ Zoi/rÁNnak egy ,,Ujabb