Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)
Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3
A SAUSSTTRE-I TANÍTÁSOK MAG-YAR VISSZHANGJÁHOZ 5 nyelvlélektani dolgozatok" című összefoglaló ismertetőjében jelenik meg nálunk 1922-ben (MNy. XVIII, 130), mégpedig úgy, mint a nyelvlélektani irány egyik követőjéé. Igaz: a két évvel későbbi részletesebb ismertetésben (MNy. XX, 141—3) GOMBOCZ már a maga valóságában mutatja be SAUSSURE-t, vagyis úgy, mint aki a nyelvi elemek jelszerűségét s e jelállomány rendszerszerűségét vallja, elválasztva a szinkronikus jelrendszertant a diakronikus jeltörténeti vizsgálatoktól; ám teljes és mélyebb megértéséhez csak később jut el. Hogy mennyire a nyelvlélektan felől nézi kezdetben SAUSSURE-t, arra igen érdekeS adalék 1922-ben közölt, tehát a vele való első ismerkedés nyomait mutató, „Változás ós törvény a nyelvtudományban" című cikke (ÖM. I, 64). Ebben a modern nyelvtudomány három alapvető elvének a történeti, a lélektani és a társaslólektani elvet mondja; a nyelvtudomány céljának pedig azt, hogy a nyelvfejlődés egyéni és társas lélektani feltételeit vizsgálja (i. h. 64). Ám a továbbiakban azt fejtegeti, hogy a külső nyelvtörténetnek belső nyelvtörténetté kell mélyülnie (uo. 65), s bár itt nyilván arra gondol, hogy az adatok változásának vizsgálatát a változás lélektanának megértésével kell elmélyítenünk, mégis e terminológia önkéntelenül a „linguistique interné" és a „linguistique externe" szótválasztást juttatja eszünkbe. "S még nagyobb a hasonlóság SAUSSURE gondolataival a továbbiakban, amelyek szerint a nyelvet vizsgálva e szón nem az írott, de nem is a hangosan beszélt nyelvet értjük (65), mert a hallható beszéd s annak megváltozása csak jele a belső nyelvnek és változásának (66). Vajon nem a langue és parole szótválasztásának valamiféle, a szokásosnál is jobban átpszichologizált változata-e ez? b) GoMBoeznak 1924-ben megjelent SAUSSURE-ismertetésével az előzmények korszaka tulajdonképpen le is zárul, s már a követésé, az adaptációé és továbbfejlesztésé kezdődik. De mielőtt erre rátérnénk, hasznosnak látszik néhány főbb vonásában összegezve felfrissítenünk a legfontosabb saussure-i tanítások lényegét. Ezt SAUSSURE önálló tanulmányozása ellenére sem kellett magamnak összeállítanom, mert két magyar szerzőnél is készen kaptam: egyrészt BÁRCZI GÉzÁnál a „Bevezetés a nyelvtudományba" c. összefoglalásban (137—8), másrészt FÓNAGY IvÁNnál abban a jól sikerült és tárgyilagos előadásában, melyet 1951-ben intézetünkben tartott, s amelyet — mivel csak sokszorosításban jelent meg (NyIK. II/6) — még ma is időszerűnek s megjelentetésre érdemesnek érzek. Aki a most adandónál bővebb összefoglalásra, s főleg az enyémnél jobb és részletesebb értékelésre vágyik, azt az utóbb említett helyre utasítom. SAUSSURE részben újként, részben csak az addigiaknál világosabban, a következő legfontosabb tételeket állította fel:3 1. A nyelvi elemek jelszernek. A nyelvi jel a jelölő és a jel kapcsolatából áll, s e kettőnek kapcsolata a jelölttel nem okszerű, hanem konvencionális. 3 A vita során FODOR. ISTVÁN újból felvetette a régóta' ismert problémát : megítélhetjük-e SAUssuRE-t abból a műből, amelyet nem maga adott ki, hanem tanítványai. Ügy érzem : hatása szempontjából ez a kérdés nem is érinti a művet, hiszen a bírálatok sohasem SAUSSURE-t mint egyént, hanem a nevével megjelent munkát mint elvek és gondolatok rendszerét taglalják; nem a szerzőt tartva okosnak vagy kevésbé annak, hanem a munkában található gondolatokat és megállapításokat igaznak vagy^, kevésbé annak, helyesnek vagy tévesnek. De megnyugtatásul leszögezhetem újból :" amikor SAussuRE-t említem, nem emberi egyéniségére gondolok, hanem a nevével megjelent és fémjelzett posthumus munkára, illetőleg az abban foglaltakra.
