Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)
Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3
24 DBMB LÁSZLÓ szerű szemlélet elemei,20 s ezeket az öntudatlan, némileg szállományként ] érkező SAUSSURE-hatás még megerősítette. c) A legkomolyabb és legkétségtelenebb hatása azonban SATJSSURE-nek a magyar nyelvtudomány gyakorlatára — ahogy elméletére is — a szinkrónia felfedezése. Igaz: leíró nyelvészeti tanulmányunk e korban kevés születik; de nyelvtudományunk legalább a nyelvjárások vizsgálatában elfogadja a CsŰRY-íéle leíró iskolát. Igaz: leíró nyelvtant mégsem írnak e korban; '• de legalább van ilyen című előadás az egyetemen — illetőleg azért óvatosságból inkább csak a tanárképző intézet programjában —; s vezető nyelvészeink is egyre többet emlegetik a leíró nyelvtan elkészítését, bár csak hiányként, adósságként. De a kutató munka számtalan részletében meg-megjelenik a. szinkrónia és diakrónia különállásának, s magának a szinkronikus vizsgálat I fontosságának megtermékenyítő elismerése. így például a -das, -des, -dos összetett gyakorító képzőt vizsgálva : SÁMSON EDGÁR (MNy. XXXVII, 306) az egyes képzőalakok történeti és földrajzi bemutatása után rámutat helyükre a képzők szinkrón rendszerében is. — H. NÉMETH GYULÁnak szinonimikai feldolgozását (MNyTK. 60. sz.) bírálva VÉGH JÓZSEF meglehetős határozottan leszögezi: rokonértelműségről csak I egy bizonyos körülhatárolt nyelvi egység s egy nagyjából azonos korszak keretei közt beszélhetünk (MNy. XXXVIII, 348). — Ugyancsak szigorúan * I leíró szempontból határozza meg már a homonímia fogalmát NAGY J. BÉLA „Alakegyezés" című cikkében (Melich-Eml. 276), s egyben rámutat arra is: a homonímia addig maradhat életben, amíg a nyelvi rendszer ezt megtűrheti. — A leíró vizsgálat szükségét, de a merev és öncélú leíróskodás veszélyeit \ is, meglehetősen tisztán látja KÁLMÁN BÉLA a nyelvjárások tanulmányozá- I sara vonatkoztatva (MNy. XXXVII, 136). De a szinkróniának ez az újonnan felfedezett szempontja még nem tud dialektikus egységbe olvadni nyelvtudományunkban a diakróniaval — aho- \ gyan SAUSSURE-nél sem —; hanem megtartja különállását tőle, ha nem is 1 éppen szembenállását vele. A leíró vizsgálatokban már kezd rendszerré válni a nyelv; a történetiekben azonban továbbra is jelenségeknek puszta halmaza, egymásmellettisége marad. Ahogy SATJSSURE koncepciójában a diakrónia a 1 leíró rendszer elemein e k történeti mozgását vizsgálja, nem pedig a ' i rendszernek magának történeti fejlődésót, úgy nálunk is a leíró alaktan — már j amennyire van — az alaktani rendszert, a történeti alaktan viszont csak á formák és alaktani eszközök történetét kutatja. Hogy a diakrónia végeredményben elmúlt szinkróniák sorozata, hogy a mai rendszernek mindig vala- • milyen rendszer volt az előzménye is, s hogy a mai szinkrónia és a mai rendszer tulajdonképpen pusztán egyik átmeneti állomása e sorozatoknak, azt ; nyelvtudományunk nem látta meg — s kérdés: ma is tisztán látja-e már (vö. erre: Felsőokt. Szle III, 283). Ez a hibája persze nem SAUSSURE-től szár-20 Erre jellemző példa KELEMEN JÓZSEFÓ. Mint elmondotta : már SATJSSUBE : művének megismerése előtt szűknek érezte azt a kutatási területet, amelyet az őt nevelő,, majd befogadó szegedi összehasonlító-történeti nyelvész környezet jelölt ki a nyelv- \ tudomány számára. Vizsgálódásai már ekkor ösztönösen rávezették a nyelv rendszer I voltának s a szinkrón vizsgálatok jogosultságának megsejtésére. Mikor azután egy I 192Ö-ben megjelent líceumi nyelvtanában a már időközben megismert saussure-i elveket*"alkalmazta,. végeredményben ő sem tett mást, mint hogy tisztábban és bátrabban. I kimondta azt, amit már korábban is érzett.
