Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

A NYELVTANI NEM KIALAKULÁSA 347 Megjegyezzük, hogy a genus keletkezésében a névmás fontosságáról már PAUL előtt is többen nyilatkoztak. Eltekintve attól, hogy BOPP óta a suffixumokat sokan próbálják névmásokból levezetni, STEINTHAL (3S0) úgy látja, hogy a gemis szempontjából fontos végződések névmás aggfutinációjából keletkeztek (bon-us de-us). ' . ._' • HENNING tovább próbálja fejleszteni PAUL gondolatait a névmások szerepével kapcsolatban. Határozottan kimondja, hogy a névmás sokkal erősebb generitású alaktani tekintetben is, mint a főnév. Az indogermán nyelveken kívül főleg az afrikai (szemito-hamita, szudáni, bantu) nyelveket vizsgálja meg. Véleménye szerint sok esetben egyedül a névmás képviseli a genust, amikor más szófajnál ez a különbség nem mutatható ki. Ez tapasztalható különösen a déli hamita nyelvekben, de a világ más részein is, pl. a szingalézban és több amerikai indián nyelvben. HENJSTING szerint a természetes nem, a férfi és nő megkülönböztetése a névmásban jelentkezik először, és azután nyelvtani eszközökkel terjed tovább a többi szófajra. Ezt mutatja az a tény is, hogy az indogermánban és a legtöbb általa vizsgált nyelvben a főnév genusjelölő morfómái névmási eredetűek (?). HENNING elméletének az elhamarkodott nyelvtörténeti megállapításokon kívül az a hibája, hogy a névmások természetes nemet kifejező heteronymiáját egyedül is genuskülönbsógnek tekinti. A szingalézban még ha ugyan a névmás a többi szófajjal szemben a legerősebben képviseli is ezt a kategóriát, a genuskülönbség az indogermán hármasságból fejlődött vissza, tehát semmiféle alapot nem ad a kialakulás kérdéséhez. Egyébként is kudarcot kellett vallania ennek a felfogásnak, mert konkrét nyelvi tényekből kiindulva ilyen logikai ugrásokkal nem lehet egyetemes érvényű megállapításokat tenni. Ez utóbbi hibába még több kutató is beleesett, pl. VÉLTEN és MELNHOF. Velük azonban később foglalkozunk. A genus alakulása a szingalézban különben is bonyolultabbnak mutatkozik, mint azt HENNING leírta. Lásd erre vonatkozóan HJELMSLEV, Animé 175, 180. Még egy elméletet ismertetünk itt, amely a különböző nézetek vegyítéséből származott. G. H. MÜLLER WiNKLERre támaszkodva igyekszik általános nyelvészeti megállapításokból kiindulni. A genuskülönbséget nem a sexus, hanem az absztrakt és a konkrét fogalmak közti különbség visszatükröződésének tartja. Ezt a különbséget igyekszik kimutatni az indogermán nyelvcsaládban is. A szerző alaktani vizsgálatok útján a casusok jelentését boncolgatja. A genus szempontjából a nominativus és accusativus különbségét találja fontosnak, másképpen azonban, mint később MEILLET. A hímnemű névszók -s, -sa nominativus ragját az észlelés casusának (Kasus der Wahrnehmung) tartja, míg a semlegesnemű -m ragot a képzet casusának (Kasus der Vorstellung). Ezekután a semlegesnemre jellemző -m ragot az absztrakció egyik esetének fogja fel, szemben a konkrét hímnemű -s raggal, majd megállapítja, hogy a nőnemű főnevek jelentése eredetileg is absztrakt (női tulajdonság) volt, s ennyiben a semlegesnem jelentésével azonosak, tehát eredetileg a semlegesnem és a nőnem állt szemben a hímnemmel. Az -m ragot egyébként a szerző a *ma névmásra vezeti vissza, amely szerinte azonos egy homonim 'denken, begehren' jelentésű igetővel. Az absztrakt jelentés ilyen úton vonódott volna el, és vált a casusok sajátságává. Sajnos e megállapítások között alig van elfogadható. A szerző olyan fikcióból indul ki, amely nem egyéb, mint a természetes nem elméletének Ö Nyelvtudományi Közlemények LX.