Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Korompay Bertalan: Széljegyzetek a Kalevala összeállításának problémájához 35

SZÉLJEGYZETEK A KALEVALA ÖSSZEÁLLÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁJÁHOZ 41 gyűjtemény Váinámönenről" megjelölésű ún. Ós-Kalevala: alkotják a fejlődésben az epikus kompozíció kibontakozásának döntő állomásait. Amikor a Régi-Kalevala 1835/36-ban két kötetben megjelenik, abban már megszilárdult alakjában áll előttünk az eposz mondanivalójának nemcsak az Ós-Kalevalából tükröződő váza, hanem későbbi kidolgozásának tartalma is. Hátra volt még, hogy az előadás formája — főként stílusa is — megkapja azt az eposzi telítettséget, amelyben a művet ma ismerjük. Ezt pedig már az Üj-Kalevala valósította meg, 1849-re. A finn eposz megszületése szempontjából az 1833—35 közötti évek érdemelnek legtöbb figyelmet a kutatástól. Ezek a mű összeállításának legtermékenyebb évei. A legegyszerűbb, majdnem a Kantele füzetek síkján mozgó rekonstruálást a Lemminkáinen-ciklus képviseli; ez csak néhány változat egybefűzéséből lett. A Váinámöinen-ciklus elmélyültebb munkát igényelt; több volt az anyag, problematikusabb a sorrend megállapítása. Egészen eltér mindkettőjüktől az Ős-Kalevala tartalmi rendje és szerkezeti felépítése. Lönnrot előtt mintha csak valami egység képe csillant volna fel, bátran felszabadította megát a legjobb énekesek útbaigazításától. A Lakodalmi énekek előbb önálló füzérként külön tartogatott csoportját ekkor az egész kompozíció központjába helyezte és epikus szálakkal szőve át az előbb még csak lírai rendeltetésű dalokat, lakodalmi leírás részeivé alakította át. (Merni, 243, VKK I. 117 sk., vö. KA 31.) Benne már ekkor dolgozni kezdett a Kalevala-eposz teremtő ihlete. Kicövekelte, megállapította az énekeknek egymáshoz való viszonyát. Az epikát tartva szem előtt, a többire nem igen volt gondja. így keletkezett egy meglehetősen csupasz éneksorozat, amelyet csak-epikus mondanivalója és balladai töredékessége különöz el a belőle majdan kisarjadó nagyszabású hőskölteménytől. Előadási modorát tekintve ez még kb. ugyanolyan közel maradt az eredeti népénekekhez, mint az említett ciklusoK, hiszen időbelileg is követik egymást (1833 őszén). De tartalmilag a fejlődésben az ugrás igen nagy; ezek úgy viszonylanak ahhoz, mint a részek a szerves egészhez. Az Ős-Kalevala már úgy volt megkoncipiálva, hogy hallatlan és gyors fejlődésnek indulhasson (5 ezer verssora 12-re, meg 22-re növekedhessek) — aszerint, amint a mű egységének megalkotója későbbi gyűjtései folyamán és részben mások gyűjtő hozzájárulásának jóvoltából utóbb egyre több új meg új népköltési anyagnak jutott a birtokába. Mindebből a tanulság: itt van előttünk két formája a rekonstruálásnak. Az egyik egyenes vonalú és merev, a másik rugalmas és kompozícióra törekvő. Van főhőse, de mellékszereplői is; s ezek egymással kapcsolatba hozva, sőt egy változatos epikus mese epizódjainak hőseiül megtéve. A két dimenziójú elbeszélés megkapta a maga harmadik — mélységi— dimenzióját. Csak az énekfűzér bevezetésével és befejezésével kapcsolatban volt még némi igazítnivaló, hogy a mű kikerekedjék és igazi eposzi .távlatban helyezkedjék el. Ez még az Űj-Kalevalában is jelentős módosulásokon ment át. (KK 273, KTP 459 sk.) A nagy műhöz a legfontosabb: a szerkezet együtt volt — nyersen, sokat igérőn. Micsoda hatalmas élménnyel tölthette el Lönnrotot annak félismerése, hogy óhajtott műve, íme, lábon áll; a finn ősköltészetbe, amely mint Vipunen kimúlni látszott, sikerült újra életet Önteni! Örömét, amelyet természetesen a romantikus eposz vágy nagyban fokozott, aligha volt képes magába fojtani. Alighanem így szereztek tudomást. ,,felfedezéséről" azok (Linsén, Runeberg), akik azt mint rekonstruálást kezdték méltatni. (KTP 425,