Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Korompay Bertalan: Széljegyzetek a Kalevala összeállításának problémájához 35

42 KOKOMPAY BERTALAN VKK II. 482.) S ezen a ponton vetnek fényt éppen az ő ilyen szellemű nyilatkozataik a Kalevala keletkezésének legrejtettebb titkába. Valóban, Lönnrot szerényen és nagy munkájába feledkezetten elrejthette a világ elől összeállításának a rekonstruálás szóval kifejezhető lényegét, de mind műve fogadtatása, mind készültének egyes fokozatai sokféle módon előtüntetik azt. A kérdés így számunkra nem is annyira abban csúcsosodik ki: van-e rekonstruálás a Kalevala összeállításában — mert ebben az előbbiek alapján nem kételkedhetünk —, hanem inkább az válik problémává, hogy a további fejlődésnek most már mely pontján s a Kalevala kialakulásának melyik fokozatán szűnik meg fokonkint ennek a fő összeállítási szempontnak az érvénye? Nos, a kérdés feletti elmélkedés tere nem igen nagy. Az időbeli távlatok ugyan megnőnek a továbbiakban, de a Kalevalának már csak két kiadása — a Régi és az Uj — kínálkozik összehasonlító vizsgálódás tárgyául. Ami közbül van: a Kanteletar lírai gyűjteménye (1840), amilyen jelentős fejlődési mozzanat a felhasználandó énekanyag bővülése és másfelől a kiadási módszer kötetlenné lazulása szempontjából, éppen a helyreállítás mértékével mérve nem nyújt semmi újabb felvilágosítást. Ami az Űj-Kalevalát illeti, az nyilvánvalóan kívül esik már e szempont hatásterületén. KATJKONEN új munkája éles megvilágításban foglalkozik irodalmi megalkotásának jellegzetességeivel. Ezt tehát nem is szükséges ebből a szempontból tárgyalni. Lönnrot nyilvánvalóan már a múltból a jelenbe fordult — előbbi definíciónk megállapítása szerint. Beleállt az élő népköltészet sodrába. Átlépte a korlátokat, amelyeket régebben — Karjala, régiség, epikus költészet tekintetében — maga elé állított, és már olyan eposzt lát maga előtt, amely a finn népnek népköltészete egész körét felölelő sokoldalú és maradandó költői kincsestára lesz. Műve, amelyet az újabb kutatás hangsúlyozottan nevez az övének, rekonstruálásnak nem felel meg, csak konstruálásnak. (Vö. már KK 272.) De attól az nem vált semmiképpen értéktelenebbé, hanem csak másmilyenné, irodalmibbá, mint amilyennek eredetileg tervezték. Eposzi mivoltában nem keveset gazdagodott részletekben, egységességben stb. A tulajdonképpeni problémát nem is az Új-, hanem a Régi-Kalevala veti fel. Ez 1834 végén három hónap alatt készült el, egy évvel az Ös-Kalevala megalkotása után. Készültének szellemi előfeltételeit a mű elé utólag írt előszó meglehetősen ellentmondásosan vetíti vissza. Lönnrotot még nagyon érdekli a mitológia (amellyel az Új-Kalevala előszava már nem foglalkozik); még helyi (Karjala), korbeli (régiség) és részben műfaji (epika, ráolvasások) kötöttségében szedi össze eposzához anyagát. Az énekek még nincsenek úgy szétszabdalva, s a párhuzamos sorok mértéktelen szaporításával meg lírai elemekkel az epika úgy lírizálva, mint második kiadásában. (E folyamat jellemzése: KA 29.) Mindent összevéve: a Régi-Kalevala a legteljesebb mértékben magán viseli Lönnrot vállalkozásának kompromisszumos jellegét. Feleúton van az Új-Kalevalához, az irodalmi feldolgozáshoz, az eposznak a ciklusokkal és Ós-Kalevalával megjelölhető előzményeitől, amelyek viszonylag legkevésbé tüntetik fel a szerkesztőnek kétségkívül már irodalmi célzatú és eredetű szándékát. A szerkezeti megoldásban az eposz első formája nem jelent nagy előlépést az Ós-Kalevalához képest. De a Régi-Kalevala hangja, levegője más; az énekek telítetten szólalnak meg olyan kitűnő énekesek előadásával jobbítva, mint pl. Arhippa Perttunen vagy Martiska Karjalainen. Telítetten, de mégsem