Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Korompay Bertalan: Széljegyzetek a Kalevala összeállításának problémájához 35

40 KOROMPAY BERTALAN ben mutatható ki a Kalevala keletkezését híven tükröző kéziratos összeállításokból: az eposz szövegtörténetének anyagából. Részletes elemzésre nincsen terünk, csak arra, hogy jellemezzük a fejlődés vonalát és állomásait. Előbb azonban néhány szót magáról a ,,rekonstruálás"-ról. A fogalom az összeállításnak többféle árnyalati eltérésére vonatkoztatható. Szigorúan tudományos az olyan helyreállítás, amely kiválasztja az énekekből a legmegfelelőbb vonásokat, a többit pedig elveti, mellőzi. Ilyennek jellemzi KAUKONEN azt a rekonstruálási módszert, amelyet a tudós Porthan alkalmazott (még a XVIII. században) az énekek összehasonlítása során. (VKK II. 509.) Azonban innen fogva tág tere van a lazább eljárásnak is,. például oly módon, hogy a helyreállító nem veti el a fölöslegesnek bizonyuló változatokat, hanem mind egymás mellé sorolja, egybefűzve, -illesztve valamennyi sorát, mintha az eredeti éneknek okvetlenül teljesebbnek kellett volna lennie egyes változatainál. Az énekeknek ilyen feltöltésére mutattak példát a régibb népdalpublikációk (pl. Topelius) s maga Lönnrot is, Kantele füzeteinek kibocsátásakor. Az ilyen szövegösszesítés csak annyiban gondolható rekonstruálásnak, hogy okvetlenül benne van az ének valamennyi féltalálható eleme, tehát a kiindulásul felfogható ősforma is. (Az ún. „finn módszer" szerint dolgozó folkloristákat annakidején azzal vádolták, hogy ilyen eklektikusán „teljes" ősformákat alkotnak maguknak a vizsgálandó folklórtéma — mese, ének — fejlődéstörténeti magyarázata kiindulásául.) De rekonstruálás lehet nemcsak az eredetinek vélt vonások kiválasztása vagy az egymástól eltérő vonások — mondhatnók kritikátlan — összesorolása, hanem az az eljárás is, amellyel a szerkesztő tudatosan változtatást enged meg magának az előtte levő szövegen. Persze javítás, helyreigazítás ürügyén, s nem önkényesen, csak a módosítás kedvéért. A Kalevala összeállítása során erre bőségesen említhetni példákat (pl. Ahti és Lemminkáinen, Páivölá és Pohjola azonosítása: VKK II. 499, 502). Hogy ez rekonstruálás-e vagy sem, azt mindenkor a szerkesztő intenciója dönti el, aki úgy vélhette, hogy beavatkozása révén nemcsak a mű szerkezetét fogja szorosabbra, hanem közelebb húzhatja olyan jobb, ősibb értelmezéséhez, amilyennek elképzelése szerint voltaképpen kellett volna lennie. A helyreállítás és az önkényes változtatás között nézetem szerint az vonja meg a határt, van-e a módosításoknak a szerkesztői felfogás szerint epikai hitelük vagy sem. Amíg az énekek összeállítója — hogy úgy mondjam — a múltba fordulva végzi el igazításait, azt gondolva, hogy a hajdan meglévő régit állítja vissza, addig bármi merészek legyenek is változtatásai, rekonstruálásról lehet beszélni; viszont mihelyt alkotó tevékenységével a múltból a jelenbe tér vissza, és úgy merítkezik az. élő hagyományba, hogy abból valamit létrehozzon, akkor már csak konstruálásról lehet teljes joggal szó. Az ilyen konstruálásra széltében lehet felhozni példákat Lönnrotnak az Új-Kalevala megalkotásával kapcsolatos eljárásából.5' A fogalomnak — e többféle színezetű jelentést magában foglaló — meghatározását tartva szem előtt, alig kétséges, hogy ilyen értelmű rekonstruálással találkozunk — nem is egy, hanem többféle értelmezése szerint is — a Kalevalát előkészítő első összeállításokban. A Kantele füzetekről, amelyek a fejlődés előlépcsői, már volt említés. A Lemminkáinen- és Váinámöinenciklusok és a Lakodalmi versek csoportja meg nyomban ezekre az „Ének-5 A Kalevala azon énekszakaszainak kimutatását, amelyeknek nincs pontos megfelelésük a finn énekköltészetben, 1. magyarul : KA 31.