Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Loványi Gyula: A Magyar Nyelvészet 3

A MAGYAR NYELVÉSZET 17 Az igeidőkről szóló vitát az osztrák származású HALDEE KONBÁD egyetemi tanárnak „Figyelmeztetések a műszók helyes használatára s némely nyelvtudományi anyag felvilágosítása" című cikke (I, 49—64) indította meg. Kijelenti HALDEE, hogy ha valamely nyelvnek joga van nemzeti műnyelvre, akkor ez a jog elsősorban a magyart illeti meg. Van ugyan már magyar nyelvészeti terminológia, ám elengedhetetlen követelés, hogy a műszók használatába egységet és következetességet vigyünk. De a hozzászólásokat nem a műszóknak, hanem az igeidőknek és igemódoknak használatáról szóló fejtegetései idézték elő. HALDEE gondolatmenetének az a lényege, hogy az egyes nyelvek hasonió alakjai nem felelnek meg teljesen egymásnak, s hogy mindenik nyelvneK saját szelleme és „kialakításai" mutatják meg, mit mivel lehet legmegfelelőbben azonosítani. IMEE SÁNDOE két dolgozatban (III, 1—38; HUNFALVY sok megjegyzésével; IV, 337—50), HUNFALVY pedig a cikkek egész sorában (I, 65—76; II, 435—63; III, 327—57; V, 5—22, 246—333) taglalja a kérdést. Ezekben a többi közt ragyogó okfejtéssel száll szembe FOGAEASI metafizikai nyelvfilozófiájával. A nyelvtudomány, vallja HUNFALVY, nem a priori tudomány (III, 327), FOGAEASI azonban előleges elméletet fejt ki, s azután nézi, mint ülik ebbe az elméletbe a latin, a francia stb. nyelv, hogy ezen az alapon szemlélje aztán a magyart (III, 425). Pedig, mondja HUNFALVY, a magyar igeidők alakjainak helyes használatát nyelvünk történetéből és a rokon nyelvek adta tanulságoK-ból kell leszűrnünk. HUNFALVY cikkei erős visszhangot keltettek a Magyar Nyelvészet körén kívül is. A Tanodái Lapokban (1861. 4—6. sz., vö. MNyszet VI, 100—104) hozzászól KOCZÁNYI FEEENC, s elfogadja HUNFALVY álláspontját, akárcsak RIBÁEY FEEENC. Ellentétes fölfogást nyilvánít ugyanitt a szerkesztő, LONKAY ANTAL. De hozzászólások találhatók még a Budapesti Szemlében és a Pesti Naplóban is (vö. MNyszet IV, 338). A továbbiakban (V, 364—70) HUNFALVY BEASSAinak a Magyar mondat címen tartott akadémiai előadását elemzi. Helyteleníti, hogy BEASSAI ,,a nyelvek különbségeit nem akarja az etimológiára építeni, hanem a mondat sajátságaira . . . elfeledvén, hogy a nyelvek históriája^ leginkább az etimológia köréhez tartozó tünemények változásaiban áll". így aztán pl. a szanszkrit nyelv olyannal jut rokonságba, amellyel az etimológia nem rokoníthatja. A szófejtések az összehasonlító nyelvészetre vannak fölépítve. Óvatosságra int HUNFALVY, mikor arra a kérdésre, mi óv meg az etimológiában a rászedetés veszélyétől, azt válaszolja, hogy „bizony senki és semmi sem jobban, mint az, nem is akarni a szók első eredetét hajhászni, míg a rokon nyelvek tényeit legteljesebben nem birandjuk" (V, 203). Etimológiai megfejtéseket mutat be BUDENZ (V, 240—5, 450—5, 544-5; VI, 47-54, 176-81, 315, 382, 388-94), HUNFALVY (I, 44—8; II, 232-6; 111,114-22; IV, 157-9, 439-52) és IMEE (III, 123-4; HUNFALVY hozzászólásával). Érdeklődésre tarthatnak számot FÁBIÁN ISTVÁN fejtegetései (II, 418—34) a jövevényszók vizsgálatának elveiről; ZAHOUEEKnek Über die Fremdwörter im Magyarischen című munkájával összefüggésben ismerjük meg őket. A nyelvtani bírálatokból megemlítendő HuNFALVYnak (III, 466—76) RIEDL SZENDE Grammatikját tárgyaló részletes cikke.39 Figyelmet érdemel 39 RIEDL SZENDE

írja HuNFAiiVYnak a már említett 1858. júl. 9-i levelében Prágából : „Zum Beweise, dass ich — trotz dem geringen Anteil an den Arbeiten in Ungarn — 2 Nyelvtudományi Közlemények LIX.