Nyelvtudományi Közlemények 59. kötet (1957)

Tanulmányok - Loványi Gyula: A Magyar Nyelvészet 3

IS LOVÁNYI GYULA a bírálónak az a megjegyzése, hogy a szerző az ilyen szókban mint feje-delem, ura-dalom, sokaság — ellentétben a bíráló fölfogásával (I, 194—5) — nem segédhangot lát, hanem ,,a törzsnek eredeti elveszett utóhangját". A bíráló fölsorolja a hibákat, majd arra a megállapításra jut, hogy egy magyarul írott nyelvtan sem versenyezhet ezzel a német nyelvű magyar nyelvtannal. A következő évfolyamban (IV, 21 — 42) RIEDL SZENDE közli Mutatvány a magyar nyelvrendszer alapvonalaiból címen művének hangtani részét, s ebben is utal (IV, 41) ,,a szó véghangjának elvetésére". — Ó az első, aki — 1858 ban, — a szóvégi magánhangzók lekopásával nyelvtörténeti aiapon foglalkozik, figyelemmel a rokon nyelvekre.40 Igen alaposan vizsgálja HUNFALVY (VI. 419—33, 465—79) SZVORÉNYI JÓZSEF Magyar nyelvtanát is. Ma sem időszerűtlen a bírálónak az a megjegyzése, hogy „grammatikai okadatlan merészség" a tankönyvekbe olyan tételeket belevinni, amelyek még nem forrottak ki teljesen (VI, 423). — Ugyancsak a szerkesztő ismerteti (I, 411; II, 275—89, 361 — 75) GYERGYAI FERENCnek A magyar nyelv sajátságairól szóló könyvét, végig kísérve és bírálva a szerző fejtegetéseit. — BTTDENZ (V, 402—14; HUNFALVY megjegyzéseivel) RIEDL SZENDE Magyar hangtanát bírálja, rámutat a hibákra, s megállapítja, hogy a mű egészben vévé értékes. — LUBÓCZI P. FERENCnek az Uj Magyar Múzeumban megjelent A magyar képzők és ragok a szanszkrit nyelvészeti rendszer világában című cikkét HUNFALVY tárgyalja (IV, 458—70) részletesen. — Ugyanebben a kötetben (IV, 227—32) szembeszáll HUNFALVY LuGOSSYnak azzal a tételével, amely a hangrendi párhuzamot a magyar nyelv kizárólagos sajátosságának tekinti. Adatai fölsorakoztatása után befejezésül azt mondja a bíráló, hogy bármennyi kifogást is lehessen tenni a szerző összeállítása ellen, az összehasonlító és a történeti nyelvtudomány a legnagyobb köszönettel fogadja munkáját, és nem kevés hasznát fogja venni.41 —

TORKOS SÁNDOR (VI, 455—63; HUNFALVY jegyzeteivel) a szóvégi y-nal foglalkozik. — BUDENZ (V, 389 — 401, 440-9) két hangtani kérdést boncol: a magyar nyelvben hajdan megvolt kétféle hosszú e t és a gy eredetét. Nyelvemlékeinkre irányítja a figyelmet LAUCHSZ LŐRINC (VI, 128—42, 395—418). Pázmány Péter Kalauzának ismertetése című dolgozata legsürgősebb teendőink egyikének jelöli nyelvemlékeinknek szorgalmas és Tüzetes tanulmányozását. Fejtegetéseit BUDENZ kimerítő jegyzetei kísérik. Figvelmet érdemelnek az iskolai értesítőkről szóló ismertetések és bírálatok (I, "133-6, 252-6; II, 68-77; V, 415-31) is. Nyelvhelyességi és nyelvművelő kérdések is helyet kapnak a folyóiratban. BRASSAI (IV, 97 — 123) a nyelvújítás és nyelvrontás ügyéről elmélkedik; fejtegetéseihez hozzászól HUNFALVY (IV, 123—31). — FINÁLY HENRiKnek (VI, 480—98) „Hogy kell latinból fordítani?" című tanulmánya HUNFALVY megjegyzéseivel jelent meg. — Azt kérdezi egy helyütt (II, 361) HUNFALVY dem historischen Sprachstudium keineswegs untreu geworden bin, erlaube ich mir, Ihnen hiemit meine jetzt erschienene Magy. Grammatik, als den ersten Versuch einer vollstándigeren wissenschaftlichen Darstellung unserer Heimatsprache höflichst vorzulegen ..." 40 BÁRCZI

: Magy Hangtört. 15 1864-re teszi a kérdés első tárgyalását és HUNFALVYnak (NyK. III, 260) tulajdonítja. 4Í Ebben

az értekezésében (IV, 466) megemlíti HUNFALVY, hogy az ,,. . . ilyen igék száma, melyek az -ik által szenvedőkké váltak, nagyobb lehetett hajdan . . . mire Arany úr tett figyelmessé".