Nyelvtudományi Közlemények 58. kötet (1956)

Tanulmányok - Pais Dezső: Elnöki megnyitó 3

4 PAIS DEZSŐ Tessék megengedni, hogy nem mindig kellemes szokásom szerint önmagamtól idézzek. „Mit tettünk és mit tegyünk a nyelvtudomány ügyében a SZTÁLIN teremtette fordulat után ?" című, az 1951. június 29-i akadémiai ülésen tartott előadásom egyik részlete : „A marrizmus mágikus körébe nem illett bele, és vesztegzár alá került a nyelvhasonlítás is. Sőt nálunk a marristák elsősorban a finnugor nyelvészet művelőit hozták kellemetlen helyzetbe. SZTÁLIN erről az oldalról is tudományt mentett és lehetővé tette, hogy finnugor nyelvészetünknek nagy múltjához, korábbi úttörő és vezető szerepéhez méltó jövője legyen. — így jelenhetett meg ez év [1951.] elején nagy kutatónk, REGULY ANTAL hagyatékából az osztják (chanti) hősénekek egy újabb kötete ZSIRAI MIKLÓS tagtársunk áldozatos és avatott fáradozásából. Itt is érdemesnek tartom kiemelni azt a gazdagodást, amelyet korábbi vogul és osztják szövegközléseinkhez csatlakozva ez a kötet is jelent a magyar mondat- és alaktan számára, nem utolsó sorban magyar fordításával, amely a maga, most talán szokatlan, de a régi és népi nyelvben közönséges fordulataival tanúsítja, hogy a nyelvnek SZTÁLIN kiemelte szerkezeti elemei tekintetében is minő szoros rokonság fűzi a magyart az obi-ugor nyelvekhez. Ezért kell óhajtanunk az obi-ugor szövegeknek az eredeti fordulatokhoz lehetőleg ragaszkodó magyar fordítással való felszerelését a jövőben is." (AkÉrt. LVIII, 378.) Két évvel később, az 1953. májusi nagygyűlés alkalmával „A magyar nyelvtudomány időszerű kérdései" címen elhangzott előadásomból néhány megjegyzés, amely a finnugor nyelvészetet érinti: ,,»A magyar szókészlet finnugor elemei« című tervmunka személyi és anyagi nehézségekkel küzd. Az eddig gyűjtött anyag rendezése a belső munkatársakat annyira lefoglalja, hogy gyűjtést csak külső munkatársakkal lehet végeztetni, de ezt is nagyon szűkösre méretezett keretben. A munkára vonatkozó ötéves terv teljesítése így legalább is kérdéses. Pedig aligha kíván különösebb magyarázatot, hogy itt együttes magyar és finnugor nyelvészeti érdekekről, sőt nem csekély mértékben nemrég még vezető finnugrisztikánk becsületéről is van szó, egy olyan haladó hagyománynak a folytatásáról, amelynek két úttörő képviselőjéről: Sajnovics Jánosról és Gyarmathi Sámuelről akadémikus társunktól, ZSIRAI MiKLÓStól a múlt évben [1952-ben] kitűnő és hatásos monográfiát kaptunk." (I. OsztKözl. IV, 27—8.) * Ezekből a töredékes megjegyzéseimből talán kiderül az a véleményem, hogy a hazai finnugrisztika a rendelkezésére bocsátott személyi és anyagi lehetőségekhez képest lényeges eredményeket mutatott fel a két esztendővel ezelőtti három éves időszakban. Az azóta eltelt két évben benyomásom szerint sem visszaesés, sem különösebb fellendülés nem következett be. Hogy ilyen bekövetkezzék, részben azon fordulhat meg, hogy a mi tárgyalásaink miképpen végződnek, képesek vagyunk-e érzékeltetni, hogy itt van egy tudományág, amely élni akar, és élni tud is — természetesen megfelelő életfeltételek mellett. — De nem vágok elébe a következő előadásnak. * Egy pontot olvasok fel abból a hozzászólásomból, amely a felszabadulás tíz éves fordulója alkalmából 1955. április 1-én tartott akadémiai ülésen hang-