Nyelvtudományi Közlemények 54. kötet (1953)

Tanulmányok - Deme László: A nyelv fejlődése belső törvényeinek kérdéséhez 10

A.NYELV FEJLŐDÉSE BELSŐ TÖKVÉNYEINEK KÉRDÉSÉHEZ 23 2. Az új viszony jelölő elem mindig a nyelv meglevő állományából keletkezik (vö. ZVEGINCEV : NyIK. 111/1, 8—9) ; a jelen esetben önálló ragozott névszóknak nyelvtani eszközzé válása (grammatikalizációja) útján. 3. Az új viszony jelölő elem korábbi jelentéstartalma és későbbi funkciója egymásnak szerves folytatása ; s az elem rendszerint beleilleszkedik a nyelvnek abba a sajátságába, amely létrehozásában is közreműködött ; jelen esetben a helyviszonyhármasság törvényébe. — Ez utóbbira távolabbról az is mutat, hogy a magyar nyelvben — melynek ragozó volta igen régi — névutók keletkeznek, a névutókból pedig ragok keletkeznek az újonnan felismert viszonyok jelölésére, nem pedig prepoziciók, prefixumok vagy egyéb más eszközök. Ezt nyilván elősegíti a magyar nyelvnek az a másik, de szintén belső sajátossága, hogy a névutóvá válás talajául szolgáló birtokos szerkezetben (a háznak mögötte; Jóskának az érdekében) a birtok mindig hátul áll s nem elől, mint sok indoeurópai nyelvben ; s nyilván megkönnyíti a névutóvá válást nyelvünknek az a szintén belső sajátossága is, hogy a névutóvá válás talajául szolgáló birtokos szerkezetben a birtokos ragtalan is lehet (a ház kapuja, Jóska érdekében), s így a szerkezetnek eredetileg birtokos volta igen könnyen homályosul el. De vegyünk másik példát. A Mária-siralomban előforduló qui sumha mym hyul részlet ki eleméről máig is vitatják, hogy igekötő-e vagy vonatkozó névmás. PAIS DEZSŐ ez utóbbit vallja (MNy. XXXVIII, 296) s feltevését jóval nagyobb mértékben sikerült valószínűsítenie, mint ELEKFinek az igekötőelméletet (uo. 192). E szerint tehát akkori nyelvünkben-az igekötő ilyen használatával nem számolhatunk még. Nem sokkal később azonban az igekötő fejlődése élénk virágzásnak indult, s az igekötő mai nyelvünknek eleven és széles használati körre kiterjedő eszköze. Az igekötők eredetüket tekintve nagyrészt ragos névszókból megkövült határozószók, s így az igekötős ige eredetileg jelölt határozós összetétel (KLEMM, Mondattan 253 — 254). A fejlődés során azonban az igekötőről nemcsak az eredeti rag kopott le (meg < megé; ki < kivé; be < belé), hanem soknál elhomályosult a határozói funkció, a konkrét irány jelölés is ; sőt éppen ez segítette a lativusrag lekopását is (vö. HORGER : Nyr. XXXIX, 294— 297). — Hogyan folyt le ez a fejlődés? A megé határózószót eredetileg nyilván konkrét határozói jelentésében használták, s így igei utótagú összetételeiben is eredeti 'vissza' jelentésében szerepelhetett : megtér az erdőből, megméne ő lakóhelyére. A 'vissza' jelentés azonban mozgást jelentő igék mellett magában hordja bizonyos fokig a cselekvés elvégzésének, befejezettségének mellékjelentését is ; így a megé határozószó olyan igék mellett is használhatóvá vált lassanként, amelyek nem mozgást jelölők. Ilyen összetétel már a megolvas, megcsinál stb. is (vö. KLEMM, Mondattan 255). Minél jobban elhomályosult az eredeti határozószó konkrét jelentése, annál több ilyen újtípusú összetétel alakult vele ; és viszont : minél több ilyen újtípusú összetétel alakult vele, természetesen annál jobban homályosodott el fokozatosan eredeti irányjelölő funkciója. Lassan új funkciója vált fő-, később egyedüli szerepévé. S a fejlődésnek ezen a fokán már nem összetétel többé, hanem igekötő, amely grammatikai szerepében a képzőhöz hasonló. E fejlődés van lefolyóban ma a többi, ugyancsak határozószós előtagú összetételből eredő, igekötővel is. A kimegy, bejön, felmegy, lejön a mozgás konkrét irányának megjelölésén kívül már magában hordozza az aspektus, közelebbről a befejezettség megjelölésének funkcióját is. Az ír — megír ese-