Nyelvtudományi Közlemények 51. kötet (1941)

Tanulmányok - Györke József: Volt-e a magyarban -y-, ü- praeteritum-képző? 54

VOLT-E A MAGYARBAN -U-, -Ü- PRAETERITTJM-KÉPZÖ? 57 egyirányú fejlődés képe tükröződik? Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, amikor ennek okát a többesszám 3. személyében keresem. Közös hangfejlődés esetén ugyanis nemcsak a többesszám 3. személyében (védnek, vágnák), hanem a többesszám 1. személyében is (*védnék, *vágnák) -nék, -nák lett volna a rag, ami kétségtelenül az értelem rovására ment volna. Ha mármost figyelembe vesszük a feltételes mód és az elbeszélő múlt közötti erős alaki párhuzamosságot (védném, védnéd, védné, védnök, védnétek, védnek és védem, véded, vedé, védők, védetek, védek), mi sem látszik természetesebbnek, mint annak feltevése, hogy az elbeszélő múlt egykori szabályos (mi) *véd-é-k, *vár-á-k alakja éppen a feltételes mód (mi) véd-nő-k, vár-nó-k alakjának hatása alatt módosult és lett a mai: (mi) véd-ő-k, vár-ó-k. 3. A HB. hadlaua, terumteve szavainak -u-, -v- elemét KRAUTER FERENC, ugyanúgy mint a HB. leim -v- jét, igenévi eredetű praeteritum-képzőnek tartotta (vö. NyK. XLII, 332); hasonlóképpen vélekedett róluk ERDÉLYI is (FUF. XVIII, 93—4), míg SZINNYEI (i. m. 39—40) és MÉSZÖLY (Nyr. XXXVIII, 301—5, 343—8) hézagtöltő hangot látott, bennük. Melyik magyarázat a helyes? Azt hiszem igazat kell adnunk HoRSERnek, hogy „azt csak a HB.-del közel egykorú új és nagyobb terjedelmű nyelvemlékek napfényre kerülése tudná eldönteni" (i. m. 84). 4. Hátra volnának még sz-szel bővült y-tövű igéink jólismert alakjai: lön, tőn, vön stb. KRAUTER szerint „a i'-tövű igék kérdésének a nyitja" (i. h. 319) rejlik ezekben az alakokban. SZINNYEI is nagy súlyt vet rájuk. „Csupán azt akarom megállapítani, hogy *-u, -ü- jeles praeteritumuk, úgy látszik, csupán f-tövű igéknek, mégpedig azok közül is csak olyanoknak volt, amelyeknek v-je -sz-szel vagy -sz-szel és -d-\él váltakozik, . . ." (i. m. 37). A perdöntő bizonyítékot KRAUTER FERENC így foglalta össze röviden. A HB. levn szavának -n eleme „a 3. sz. ragja, marad tehát tőnek és praeteritumképzőnek: *leü-. Mivel a praeteritumot valaminek csak kell jelölnie, a leü alakot már csak így elemezhetjük: *le- a tő és -ü a praeteritumképzo" (KRAUTER i. m. 321—2). „A mai nyelvész — írja LAZICZIUS —, akinek tekintetét az ellentét axiómája irányítja, a nyelvi jelrendszerek vizsgálatából jól tudja, hogy nemcsak a „van", de a „nincs" is lehet fontos építőkockája a nyelvnek. Tehát a helyett, hogy a „nincs"-bői messzemenő és