Nyelvtudományi Közlemények 40. kötet (1911)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - IX. 328

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 341 kétséges. Hiszen tudjuk (1. a 90. pontot), hogy efféle szerkezetekben még a nem múlt főtörténésre vonatkozó perfecti subjunctivusok is viszonyítottaknak bizonyultak. — Mivel a verbum timendi után álló mondatok okvetetlenül idegen kívánságot idéznek, mindig oratio obliquás természetűek. A subjunctivus a megfelelő oratio rectában is szükséges (ne abieris, ne quid peceaverim, ne non sint redditae); az oratio obliquában csak a múltra való vonatkozásnak megjelölése az ismertetőjel: a subjunctivus itt is dupla functiójú, optativus is, obliquus is. A múlt összefüggésben álló imperfectumok (ne abires, ne peccaret, ne non redderentur), ha cursiv-durativ actiójuak, a főtörténéskor fejlődésben lévő (óhajtott) történést jelentenek, pl. Verebar. ne nobis periculum immineret. (Azért, ha a félelem a szóbanlévő helyzet szempontjából csak bekövetkezhető tartós állapotra vonatkozik, a latin jobb szereti a conj. periphrasicát: pl. non verebar, ne mea vitae modestia parum valitura esset in posterum contra falsos íumores.) Ha azonban az imperfectum momentán fajta actióárnyalatú —- s ez a rendesebb eset — akkor a melléktörténés imperfectuma bekövetkezendő történést jelöl, mint a czélhatározó mondatokban, pl. verebar, ne expergisceretur, ne abiret. Vizsgálódásunk végeredménye tehát az, hogy a mellékmondatbéli törtónésjelző plusquamperfectum subjunctivi alak akkor is viszonyítottnak, tehát előzményes történésűnek értendő, ha nyomatékos (magyarra is lefordítható) modalitású. Észrevettük továbbá, hogy, ha ilyen nyomatékos modalitású alakok a latinban oratio obliquába kerülnek, ez a modalis értelem világosságának kárával jár. A magyar or. obliqua átképzeléses lévén, az eredeti modalitások az or. obliquában sem mennek veszendőbe, de viszont a magyar nem fejezi ki azt, a mit a latin mindig kifejez: az alaknak múlt vonatkozását. Észrevettük végül, hogy a szereplő személy szempontjából való jövendőséget a latin oratio obliqua a feltételes vagy ezzel rokon mellékmondatokban kifejezetlenül hagyja. 96. Összefoglalás az előzményességnek a perfectumtővel való kifejezéséhez (a 77—95. pontokhoz). 1. Az előzményesség mindig valamely főtörténéshez képest jut kifejezésre, mely múlt idejű, vagy nem-mult idejű (achronistikus vagy jövő) egyaránt lehet. A melléktörténés, ha indicativus, főmondatban is állhat. Ha subjunctivus, csak mellékmondatban. Ha a főtörténés nincs kitéve, mégis tudatában van a beszélőnek, a hallgatónak pedig oda kell értenie. 2. Kifejezi az előzményességet: a perfectumtő (nem pedig : a flexióbeli jelek, végzetek). A latin perfectum állítólagos aoristos-eredete alapján az előzményesség nem magyarázható.