Nyelvtudományi Közlemények 40. kötet (1911)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - IX. 328

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 329 alak mindig önállóan, punctuális múlt történést jelent: addig a mellékmondatokban az alak rendesen ment ettől a nyomatékosabb modalis értelemtől, ámbár néha meglehet benne ez az értelem is. Pl. ebben a mondatban: Cic. Párad. 8. (Bias) cum pátriám Prienam cepisset hostis . . . inquit, — a cepisset alak sem nem optativus, sem nem iussivus, sem nem potentialisconditionalis modalitású, mint a fordítás is mutatja (mikor elfoglalta). Ellenben pl. ebben a mondatban (Plaut. Pseud. 912.): metuebam male, ne abisses, — az abisses alak optativus modalitású (hogy bárcsak ne mentél volna el); ebben pedig: Nep. 17, 6. 2. Agesilaus, ut si bono ingenio fecissent, laudavit consilium eorum, — a fecissent alak potentialis-conditionalis modalitású (mintha tették volna). Kérdés tehát: hogyan fogjuk fel ezeket a nyomatékos modalitású alakokat? A) Egyelőre azonban csak azokkal az alakokkal foglalkozunk, melyekben nincs ilyen nyomatékosabb modalis értelem. Ezekben a történésjelző pqupft. viszonyítottsága (előzményessége) szemben a nem előzményes imperfectum alakokkal egészen nyilvánvaló. I. Már oratio rectában is ilyenek azokban a relatív (főnévi, melléknévi, határozói) névmásokkal bevezetett mellékmondatokban álló alakok, melyek valamely múlt alakú vagy múlt értelmű főtörténéshez tartoznak,150) s melyek logikai functiójuk szerint okadatolást (mivelhogy) vagy az ezzel rokon adversativ megengedést (holott pedig) foglalnak magukban. Milyen modalitású ilyenkor a latinban szokásos subjunctivus, még függőben lévő kérdés; mindenesetre az elbeszélőnek lelkiállapotából folyik, tehát erősen subjektiv természetű; legközelebb sze-150) Ez a viszonyított pqupft. alkalmazásának elengedhetetlen feltétele. A hol tehát a pqupft. látszólag nem múlt főtörténés mellett áll, ott a következő esetek lehetségesek: 1. A pqupft. nem viszonyított, hanem önálló, pl. Hor. Sat. I. 9. 47. Dispeream, ni summosses omnes (ha ki nem túrtad colna valamennyit, t. i si me tradidisses Maecenati). Vö. a 155. jegyzetet is. 2. Ha achronistikus alak mellett áll, az az alak kapcsolatánál fogva múltra értendő, pl. Cic. Tusc. II. 69. Aristoteles veteres philosophos accusam, qui existimavissent, . . . ait eos stultissimos fuisse. 3. Ha ú. n. praes. historicum mellett áll, akkor az alak használatának pillanatában a beszélő (író) mégis tudatában van a főtörténés multságának, 1. az előbbi példát. Különös nyomatékkal jegyzem meg, hogy múlt főtörténéshez való viszonyítás szerepel ilyen példákban is: imperátor praemium civibus se daturum esse dixit, si urbem ei tradidissent. Az «átadás* ugyanis nem az elbeszélő szempontjából jövendő, hanem a szereplő személy (a vezér) szempontjából. Az elbeszélő (író) személynek az egész szóban lévő helyzet múlt, s éppen azért használja nem a perfectumot, hanem a pqupft.-ot, mert ez a multság tudatában is van. A szereplő szempontjából való jövendőséget a latin nem szokta kifejezni (1. a 88. pontot II. 2. alatt). Nyelvtudományi Közlemények. XL. 22