Nyelvtudományi Közlemények 30. kötet (1900)

Tanulmányok - Munkácsi Bernát: A vogul nép ősi hitvilága - IV. 1

32 MUNKÁCSI BERNÁT. ban dolgozó szolgálónőhöz, ő föl fog téged ismerni a bálványszellem járta világos fa hét réséberí (ton% jan/em sanka ju/ tábet %ul turie fodajen). Midőn ez az ijjas kezű hős ifjú a fa városba belépett, a sok mocskos szájú eb veres csont gyanánt kapott bele lábikrájának vastag inaiba. Midőn a házba bement, az ott dolgozó szolgálónő száját nagy ásítás fogta el. A szolgálónő szóla: Jszapszemű réntartó szamojédasszony, jó étellel teli csészét helyezz oda, ijját fogó ijjas kezű férfiú jeles árnyéka (jem iset) lépett (?) be (juy ségeröt)'Midőn | anyja] a jó étellel teli csészét odahelyezte, három szavú szavas siralmat kezdett. Ijját fogott ijjas kezű fia a mint egy ujjhegynyi falatot vett, érdes falatként rekedt meg az torka közepén s ő torka szakadtából fölkiáltott)*. Látjuk ez elbeszélésből, hogy az árny éhségének csillapítására haza jár, hogy jelenlétét legelsőben az élesebb érzésű kutyák veszik észre, hogy ásítás kényszerével ismerteti föl magát az emberrel, hogy elfogadja a neki nyújtott ételt; de ez neki nem kellemes, midőn szomorúságot tapasztal környezetében. Az ily rémes látomások alkalmával mondják az éjszaki vogulok, hogy pinté"/la%ti (= i

iy,a,HTCfl), vagy

élém-^alés isajálenti «ember árnya járkál». Megtörténik, hogy élők egymás közt megállapítják bekövetkezhető halálak esetére árnyaik megjelenését. Ilyen eljárást emlit PATKANOvnak az emder-városi hősökről szóló éneke, melyben két fiatal hős megölt atyjuknak vérbosszújára indulván ekkép vesz búcsút egyetlen életbenmaradt nagybátyjától (II : 34.): «Ha a fák levelei egy hód fülének nagyságára jutottak (= tavaszkor): akkor várj bennünket! Ha nem jövünk : midőn a fák levelei rothadt hal homályos színéhez jutottak (=: őszszel), akkorra várj bennünket! Ha [ekkor sem] jöttünk meg: midőn a halva haló bőrös föld, szőrös föld felületére hullanak a falevelek, akkorra várd kezes férfi, lábas férfi árnyainkat (kédan%oi, kurafi %oi istenien) /» Midőn a lélek megszokván új viszonyait, kéve-kételen beletörődik sorsába, megkezdődik túlvilági életének második korszaka. Ha leplezik is az élők, elvégre mégis csak rájön a földi élet fogásaival eléggé ismerős lélek, hogy az érette való fájdalom s a szükségleteiről való gondoskodás igyekezete annál inkább veszít élénkségéből, mennél előbbre halad az idő. Az emberek felednek s ő «regei alakká)) válik, mintha egykori létezésének tudata is veszített volna biztosságából; övéi is így beszélnek róla: asém möj~