Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Munkácsi Bernát: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben - 241

ÁEJA ÉS KAUKÁZUSI ELEMEK A FINN-MAGYAR, NYELVEKBEN. 269 és idomi hasonlósága mellett is az árjákhoz, nyelvszelleme a maga sajátszerű eljárásában, gondolatai szerkezete ós menete, annyira idegen és meg kül ömb ö ztetett az indogermán családétól, mint a finn-török, vagy mint nevezni szeretik ural- altaj ié tói » (25.). A mit munkálatával elérni akar, az annak kimutatása, hogy a fmnséggel való összehasonlítás «bármely aprólékos s a szőrszál-hasogatásig pontos volt is, még eddig mind hiányos mert egyoldalú*) (26.); a «származati rokonság* ezek alapján elhamarkodottan lett kimondva. Épen annyi s ép oly fontos anyagi s időmbe]i (nyelvtani) közösségeket lehet kimutatni az árja nyelvekkel is; de azért ebből sem következik egyéb, mint a finn-magyar hasonlatokból, vagyis hogy «mind e nyelveket beszélő népek valaha érintkezésben lehettek egymással». Ha amazok közt «nyelvhasonlatoknál fogva rokonság igényeltetik, úgy azon alapon, ugyanoly-nemü rokonság tétethetik fel a magyarok és árják közt is». Nem lehet tagadnunk, hogy a fejlettségnek azon fokán, melyen összehasonlító nyelvtudományunk 1857-ben állott, midőn szerte vitatták, hogy a törökség is ép oly, vagy még közelebbi rokonságban áll a magyarhoz, mint a finnség, midőn az összehasonlítás anyagából még hiányoztak a legfontosabb nyelvek (pl. a vogul és osztják) s a módszer is rendkívül ingatag volt: MÁTYÁS ellenvetéseinek megvolt a maguk jogosultsága. Hiszen tényleg annyi egyezést, mint a törökség, fölmutathatott az árjaság is, melylyel szemben még a nyelvtani alakok és kezdetleges műveltségbeli szók viszonyára sem igen lehetett hivatkozni, midőn maga HUNFALVY is elismerte, hogy a névmások, igei és névszói személyragok s egyes rokonságnevek közösek az árjasággal; MÁTYÁS pedig kimutatta, hogy a «sarkszámnevek)), t. i. a hét, tíz, száz, ezer (s ezekhez számítja ő az egy-et is, melyet mint már mások is régebben a «szkr. eka, párszi ikji, é, hindusztáni ek ,egy'» szóval vet egybe) szintén az árjasághoz szitának. Hol MÁTYÁS átlépi a határt, melyen túl az elfogulatlan kritika méltánylása már nem kisérheti, az harmadik vitamüve, melynek czíme : «A magyar nyelv finnitési törekvések ellenében (Pécs, 1857.)». Itt már leplezetlenül tárul föl, hogy nem a puszta — egyéni érzelmeinek akár kedvező, akár kedvezőtlen — igazság fölismerése, minek vágya harczaiban izgatja; hanem azon