Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Munkácsi Bernát: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben - 241

ÁRJA ÉS KAUKÁZUSI ELEMEK A FINN-MAGYAR NYELVEKBEN. 265 latokat emel ki a magyar s az emlékeinek mind régisége,. mind belbecsénél fogva tekintélyes árja nyelv között.» Bár látnivaló, hogy szerzőnk e szavaiban korának tudományos viszonyai között elismerésre méltó józansággal és óvatossággal határozza meg feladatkörét s mérlegeli a belőlük levonható tanulságokat; bár adataiból távolról sem kivan akár nyelvi, akár fajrokonságra következtetni, sőt épen az «idegen befolyás*) lehetőségét hangoztatja: HUNFALVY PÁL szerkesztő azokat mégis némi bizalmatlansággal fogadja, s hozzájuk fűzött, nagyobbrészt mindenesetre jogos ellenvetései közt, egyes oly tényeket is tagadóba vesz, melyekben az elfogulatlan kritika ellenfelének hajlandó inkább elfogadni álláspontját. Azt írja pl. egyik jegyzetében (239. 1.), hogy MÁTYÁS SZ-Ó-hasonlatai «legkisebb nyomát sem mutatják annak, hogy az árja népektől akár vallási, akár országlati műveltség jutott volna a magyarokhoz*) ; pedig — akár jól, akár rosszul egyeztetve — ott vannak mégis az ármány, bűn, bán, tiszt, falu szók s illő jóindulat mellett számba vehető lett volna, hogy már a régiek kimutatták az isten, manó, menny, vár, vám, vásár, kincs stb. e fogalomkörökbe vonható szók iráni hasonlatait, sőt CORNIDES és JERNEY a hit és országlat közösségeit egyéb nyomokkal is igazolták a történeti kapcsolatban állott két népfaj között. MÁTYÁS, mint már az előző kutatók több ízben rámutattak, utal a magyar hét, tiz, száz, ezer számnevek árja másaira: HUNF. szerint a szkr. sapta «külömbözik a /iéí-tűl s ennek rokonnyelvü társaitól)); pedig ott van az utóbbiak között a vog. sát, osztják tábét, lábét (<.*sapet), melyek egész pontosan egyeznek. A szkr. daca «tiz» számnévről elismeri ugyan, hogy a zürjén-votják das «tíz» s evvel együt a magy. tíz alakjához «közelít»; de ellenveti, hogy amott a c eredetibb Zc-ból való (görög őéxa), holott MÁTYÁS a magyar szót nem az indo-germán ősalakkal, hanem egész helyesen pusztán az árjaságéval (szkr. daca, párszi dah, ujper. deh, hindi dis) veti egybe, melyben pedig az indogermán eredetibb k mindenütt következetesen sziszegő (ill. belőle fejlett h). Hasonló nehézséget talál HUNF. a magy. száz és szkr. cata egyeztetésében, hivatkozván a görög éxoccóv-ra (mely = szkr. éka cata «egy száz»), mi mellett kérdőleg veti oda: «nem biztosabb-e elfogadni, hogy a számnevek, névmások és több más anyagszók a sémi, ind-germán és altáji nyelvek közös ősi sajátságából származnak?)) (244. 1.). Ily messze menő föl-