Nyelvtudományi Közlemények 27. kötet (1897)

Értekezések - Volf György: Az egyházi szláv nyelv hazája és a magyar honfoglalás - 1

* 46 VOLF GYÖEGY. tehetségű emberek JAGIC bizonyításának nagyon is föltűnő gyöngéjét észre ne vették volna, azt majdnem lehetetlennek tartom. Vannak azonban a maczedon eredet híveinek határozott nyelvi ellenvetéseik is. Hogy ezekre mi szükség van. ha a mai magyarországi vendek és tótok ősei a IX. században csakugyan teljesen elárasztották Pannoniát és Nagymorvaországot, azt bajos kitalálni. Mert hiszen a ki az ószlovén mellett csak egy kicsit is ismeri a mai magyarországi vend és tót nyelvet, az a IX. századbeli pannóniai és nagymorvaországi vendeket és tótokat sem fogja azzal gyanúsítani, hogy ószlovénül beszéltek. A tótokra különben maga JAGIC sem veszteget sok szót, de annál többet foglalkozik a vendekkel. Ezeknek nyelvjárása «az ószlovénnel igen érdekes érintkező pontokat mutat, különösen néhány jellemző kifejezésben)), a mi egyrészt örvendetes, mert ez is segíti őket ősrégi pannóniai lakókká tenni, másrészt azonban aggasztó is, mert hátha ennélfogva mégis nekik kellene odaítélni az ószlovént hajdani anyanyelvükül. Hogy ezt a veszedelmet el lehessen hárítani, az egyetlen tanút, a magyar nyelvet arra a vallomásra kell bírni, hogy az a szláv nép, mely a IX. században Pannoniát lakta, először is nem beszélte az ószlovént, másodszor pedig épen a mai magyarországi vendek őseiből állott. jAGicnak az kitűnően is sikerült. Ide iktatom, hogyan vallatta nyelvünket. Miután apróra bebizonyította, hogy «a IX. század tulajdonképi ószlovén nyelve, ez az ószlovén cto-nyelvjárás, se a Duna jobb partján, se a Dunától északra)) nem élhetett, mivel «már az egész tér a kaj- és a conyelvjárást beszélő szlovénektől volt elfoglalva», így szól: «Sokszor hivatkoztak a magyarra annak bizonyságául, hogy a magyar honfoglalás következtében Pannoniában elveszett ószlovén nyelvjárás csakugyan a legrégibb nyelvemlékekben fenmaradt nyelv volt. Sajnos, a magyarban megőrzött szláv szókészlet nem ád kellő fölvilágosítást, sőt arra a kérdésre, hogy az illető kölcsönvételek hol történtek, sem tudunk határozott feleletet adni. Miklosich azt hiszi ugyan, hogy mindenek előtt a nyugati szlovénekre kell gondolni)). Itt azután idézve MIKLOSICH ismeretes szavait, következőképen folytatja: «A nélkül, hogy ez észrevételnek helyességét tagadni akarnám, mégis hozzá szeretném tenni, hogy sok kifejezésnek átvétele a Dunán túl (tehát a régi elnevezés szerint Dácziában és Moesiában) lakó szlovénektől is nemcsak nagyon lehetséges, hanem szükség-