Nyelvtudományi Közlemények 26. kötet (1896)

Értekezések és közlések - Hegedűs István: Az accusativus a görögben - 67

AZ ACCUSATIVUS A GÖRÖGBEN. 69 kifejezések használatánál azok eredetére.» A névmások semleges acc.-nak 8, a, xó, xabxa. okhatározói értelembe átment használatánál is nem a S i á praep. ellipsisében keresi a magyarázatot, hanem e névmásoknak az igével való szoros kapcsolatában. Pl. Homeros T, 176: löxal xXaíooaa TSTTjxa = quam ego rem deflens contabesco, mely később átment a propterea quare értelembe. így ugyancsak Homeros A, 155: •ő-áva-rov vó xoi 8pxi' srapov két kifejezés összeolvadásátlátja. Az egyik: opxia Itajxvov (miből származik is egy ige: ópxtoro[istV;= foedus icere) ós -frávatóv oot xaisaasóaaa. Legérdekesebb Hermann Gr. felfogása Aristophanes Pax 232. értelmezésénél: aXX' eí[u* xaí Y<*P iStéyat, YVW[JLYJV s[X7jv, fjisXXst. így már csakugyan kínálkozik a x a x á prsep.-val való kiegészítés; de Hermann G. határozottan tagadja és inkább az úgy nevezett aposiopesis figuráját látja. Szórói-szóra így nyilatkozik: «Quo magis adducor, ut YVG>(JLY]V sfiYjv per aposiopesin dici putem pro YVwjiTjv s^v XSYSIV, ut dicam, quod sentio.v Mintha bizony nem nehezebb az ily inf. absolutus használatának magyarázata! Milyen más alakot ölt a kérdés, ha a szanszkrit nyelv mondattani jelenségeit is a vizsgálódás körébe vonjuk, ha ugyan e mondattani formákat a különböző indogermán nyelvekben feltaláljuk. A különböző nyelvekben ugyanazon permutatio locutionum ugyanazon compositio verborum, ugyanazon brevitas loquendi, ugyanazon aposiopesis elképzelhető-e? Mennyivel helyesebb nyomon jár az összehasonlítás adataival felfegyverzett mondattan, mely a kérdést, mindjárt magának az esettan-nak alapján veti föl! A kérdés helyes felvetése fél megoldás. Hübschmann1

)

ós Delbrück2

)&z

accusativus jelentéséből indulnak ki. Az acc. egyszerűen az ige fogalmának kiegészítésére szolgál. Hiszen a szanszkrit szórend legvilágosabban mutat rá az acc. e jellemére. Ugyanis a szanszkrit szórendben a főmondat igéje enklitikus módon csatlakozott a kiegészítőt kifejező acc.-hoz. Pl. dévá ásuran ajayan (az istenek a gonosz szellemeket legyőzték): az utolsó két szó egy hangsúly alá került. Eredetileg sem a tárgyat, sem a czélt nem fejezte ki az acc. Eendre nyertek e viszonyok általa kifejezést. A két acc. is egy volt, mert az egyik csak az igével összeolvadt egységes fogalmát fejezte ki a cselekvésnek. Keresve sem lehetne erre világosabb példát találni, mint a Eámayana következő passusát. Adi (kanda) XLIX, 8: Atithí püjayam asa *) Zur Casuslehre ez. művében. München, 1875. 2) Grundriss der vergleichenden Grammatik der Indógermanischen rsprachen III. B. I. Theil: Syntax von Dr. Delbrück Strassburg, 1893.