Nyelvtudományi Közlemények 22. kötet (1890)

Értekezések és közlések - Munkácsi Bernát: A vogul nyelvjárások szóragozása (mutatványokkal) - II. Közép-lozvai nyelvjárás 1

10 A VOGUL NYELVJÁBÁSOK. Az önálló birtokos névmások a személyes névmások s a khqr szó személyragos alakjainak összetételével, keletkeznek, pl. ám khqrém az enyém, táu-khqrá az övé, min-khqrám a mi kettőnké, nan-khqrdn a tietek. Ez a khqr egyébként jelző szókhoz (melléknevekhez) szokott csatlakozni, midőn mellőlük a jelzett szó a Ennek tartom t. i. ama interjectionalís természetű vou (szigvai oss) szót, mely a taw voss mini (ő hadd menjen), tan voss mine'it (ők hadd menjenek) imperativ szólásokban alkalmazódik. Bármily képtelenségnek tessék is első tekintetre ez egybevetés, meg kell engedni valószínűségét, mihelyt a megfelelő déli vogul szólásokat figyelembe vesszük. A középlozvaiban «ő hadd menjen!» így hangzik: tau tiikw mini /; «ők ketten hadd (tkp. maga) menjenek!» : iin tink miniji!; «ők (többen) hadd menjenek" ' tan tank minét.. Ugyané kifejezés járja a pelymi és kondai vogulban is; csak a tavdaiban tér vissza az éjszaki voss ilyen alakban: uss (pl. tou uss mini/). A magyar maga is használódik a székelységben a vogul voss, tcikw ily módjára, pl. maga hadd el! «lass es doch sein!» (Budenz MUgSz.), m a g a ne mondja!: «c s a k ne mondja!» (Simonyi: Kötőszók. 195. 1.). Látni való már ezekből is, hogy a voss-n&k jó okkal vehető fel «maga»-fóle alapjelentése; de kétségtelenül erre utal e szónak superlativusi értelme a voss jui-aul (alsólozvai ni jol-khar) 1 e gutolsó, vöss jcinV pV 1 e gnagyobb fiu-fóle szerkezetben, melyet t. i. az előrebocsátottak számbavételével csak mint az orosz caMt IIOCJIÍ^HÍH «maga az utolsó» (= legutolsó) kifejezés mását magyarázhatunk alkalmasan. Magánhangzójának mélységével és zárt hangszínével úgy viszonylik a vog voss (ossr uss, qs) az idézett rokon nyelvi magashangú alakokhoz, mint közvogul pos- «mosni» az egyjelentesű finn p<se-, mord- peze-, zürj. peslal- és a magy./esi- szókhoz. — Alkalmilag megjegyzem, hogy a kimutatott ugor «maga» névmásnak magyar nyomát is találjuk az öz-vegy szónak előrészében. A -végy utórész vogul másai: középlozv. vet'ép, alsólozv. vat'ép, tavdai vatip, éjsz. vog. vot'ép özvegy, árva (pl. vot'ép %um özvegy férfi, vot'ép ne özvegy nő, v. nawrém árva gyermek), mely alakilag úgy v:szonylik a magy. vegy-hez, mint vog. qntép, öntép agyvelő a magy. agy-hoz. A szóközépi vog. t ugyanis nt helyett való az at\ at'im «nem, nincs» szóban is (v. ö. osztB. ant, antom) s ha a vot'ép í-je esetleg úgy alakúit volna, mint pl. a püt'i «kebel» szóé, azaz eredetibb kt hangcsoportból (v. ö. osztlrt. pöyos, oszB. püyol busen): a magyarban így is fejlődhetett belőle gy, mint az egy «unus» szóban (v. ö. cser. ikte, finn yhte egy). Az öz-vegy etymonja ezek szerint: «maga-árva, magávalárva»; olyan kifejezés, mint, maga-teheteilen (= magával tehetetlen), maga-biró, maga-gondolt, magakellő stb.