Nyelvtudományi Közlemények 18. kötet (1883)

Értekezések és közlések - Dr. Ásbóth Oszkár: Szlávság a magyar keresztény terminologiában. 321

SZLÁVSÁG A M. KERESZTÉNY TERMINOLÓGIÁBAN. 413 legrégibb okiratainkban annak a legkisebb nyomát sem találjuk, hogy a mai s nem volt már akkor is s. De nézzük, hogy vagyunk azzal az állítással, hogy «a latin s az egész középkori Európában sz-nek hangzott» volna? Ha Hunfalvy Pál latin nyelven írt iratokra és a bennök előforduló latin szókra érti ezt, nincs ezúttal semmi észrevételem állítása ellen, noha nagyon sok szó fér ahhoz is^ De ha Hunfalvy azt hiszi, hogy a latin s mint írásjegy «az egész középkori Európában sz-nek hangzott,» nagyon is téved. Mert analógiát az s-nek a magyar szokás szerint való hangoztatására, bizony annyit találunk, hogy hirtelenében azt sem tudjuk, merre forduljunk. Ha mellőzzük is azt a vitás kérdést, vájjon a németben a latin s mássalhangzók előtt már egészen úgy hangzott-e, mint a magyar s,1

) sehogy sem vitatható el az a tény, hogy a német helyesírásból fejlődött régi cseh helyesírás csak úgy, mint a X-ik században karintiai szlovén nyelven írt úgynevezett Freisingi emlékek jóformán nem is ismernek más jelt a magyar s is) hang jelölésére mint a latin s-et. A Freisingi emlékekben Brauné Vil-x) L. Weinhold, Mittelhochdeutsche Granmiatik (Paderborn 1877^ 167. 1.). Az ott mondottakból kivehető, hogy az ilyen kiejtés a IX. századba mutat vissza, noha az írás a megváltozott kiejtést csak később követi, sőt a mint tudjuk, t és p előtt még ma sem jelöli (a német sr, sp-hea. s = magyar s). A sok érdekes hely közül csak a következőt idézem, a mely szerint valamivel későbbi korban az s lehetett hangzók előtt is az s hangnak a jegye : «In alem. Hss. des 12—14. Jah. steht zuweilen s für se (sch) z. B. satz sepfen sif sríben versróten — harnese chúsir wunses fleislích Jaíslich menneslích — mennis hovis. — Schwerlich ist hier s gesprochen worden; ich glaube vielmehr, dass die alem. Schreiber s, dass sie inlautend und auslautend- als sch sprachen, einfach für sch schrieben». V. ö. Kráuter Zur Lautverschiebung Strassburg 1877 33. 1. Brauné Vilmos ellenben «Die altslovenischen Freisinger Denkmáler in ihrem Verháltnisse zur althochdeutschen Orthographie» czimű értekezésében azt tartja, hogy a szóban levő német s csak hasonlított a szláv s (magyar s)-hez, tehát alkalmas volt annak jelölésére. Beitráge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur I. Halle 1874 530. 1.: «Dass dagegen das ahd. s genau die cacuminale articulation unseres heutigen sch gehabt habé, darf man nicht daraus schliessen wollen, sondern nur, dass die articulationsstelle des ahd. % mehr nach vorn an den záhnen, die des s etwas weiter nach oben und so den slav. cacuminalen lauten verháltnissmássig am náchsten lag, weshalb aus ermangelung eines andern sein zeichen zur bezeichnung dieser laute verwant wurde».