Nyelvtudományi Közlemények 8. kötet (1870)
Lindner Ernő: Nyelvjárások vallomásai. 1
NYELVJÁRÁSOK VALLOMÁNYAI. 33 logicus öszvefüggést. A mily biztosan mutatnak a hat román nyelvjárások egy ital pásztortörzsnek eredeti hazájára Róma hét halmán, ép oly biztosan utalnak az ariai nyelvek is egy korábbi nyelvkorszakra, melyben az indusok, perzsák, hellének, rómaiak, szlávok, keltek és germánok öselei ugyanazon a kerületen belül, sőt ugyanazon födél alatt, együtt éltek, — utalnak egy kicsin, valószínűleg Ázsia fölsíkján székelő ariai törzsre, mely oly nyelven beszélt, a mely még nem volt szanszkrit vagy görög vagy germán, de a mely mind ezen nyelveknek nyelvjárási csiráit rejtette ölében. Oly müvek, milyen Bopp öszvehasonlító nyelvtana, azt mutatják ki, hogy a szanszkrit, zend, görög, latin, kelt, germán és szláv nyelv grammatikai tagozata egyszerre és mind ezen nyelvek számára közösen létesült, és hogy a szanszkrit, görög és latin nyelvek végzeteiben föltűnő látszólagos különbözések ezen nyelvjárások mindegyikénél sajátságos formában feltűnő hangi romlás törvényei által magyarázandók meg, a mely — különvált néptörzseknél, különböző természeti és történeti viszonyok behatása alatt, különböző jellemet öltő — hangi romlás a közös ariai őstypust módosította és megannyi nemzeti nyelvvé átidomította. De az öszvehasonlító grammatikának az egyszerű öszvehasonlításnál több teendője is van. Meglehetősen könnyű volna a declinátió és conjugátió paradigmáit a szanszkritban, görögben, latinban és a többi ariai nyelvjárásokban egymás mellé állítani és mindazon pontokat kiemelni, a melyekben öszvetalálkoznak egymással vagy eltérnek egymástól. De miután ezt megtettük, és megfejtettük ama hangtörvényeket, melyek az ariai őstypussal fölvétetik azon, az egyes nemzeteknek sajátságos különbféleséget, melyet a szanszkritban, görögben és latinban csudálunk, ismét új, még magasabb érdekű problémák lépnek élénkbe. Tudjuk, hogy a most úgynevezett grammatikai végzetek eredetileg önálló, saját jelentéssel bíró szavak voltak. Miután az öszvehasonlító grammatika visszaállította az ariai végzetek eredeti alakját, lehetséges az azokban rejlő független szavakat fölnyomozni és ezeknek eredeti czélját és jelentését fölfedezni. Ez pedig épen az a pont, a melytől kiindultunk. Azt akartuk t. i. tudni, hogy miért képes a „liebte" vagy „lovec?" szónak n te lí vagy „á" végzete egy jelenidőbeli cselekvést múltidőbelivé változtatni ? Láttuk, hogy mindenekelőtt azon végzet eredetibb alakját kell felkutatnunk, hogy N YELVTUD. KÖZLEMÉNYEK. VIII. 3
