Nyelvtudományi Közlemények 8. kötet (1870)

Lindner Ernő: Nyelvjárások vallomásai. 1

12 LINDMER ERNŐ. esik a földre, nem sejtjük, hogy egy vasdarabnak nehézkes lelket tulajdonítunk. Ezen épen leírt hangváltozás már folytonosan hatott bé átalakítólag a nyelv fölszinére, de nehéz elképzelni mekkora kiterjedésben történt légyen ez. Gondoljuk meg, hogy a franczia „vingt" ugyanazon elemeket tartalmazza, melyek „deux" és „dix"-ben rejlenek; hogy a franczia „douze" második része a latin „duo-decim" második részét, a latin „decim"-et képviseli; hogy a latin „triginta", melyben „ginta" ismét a szanszkrit „dasa" vagy „dasati"-ból eredt, a franczia „trente"-té idomúit át. Aztán fontoljuk meg azt is, mily korán kellett e hangi dúlásnak betörnie. Mert miképen a franczia „vingt", a spanyol „veinte" és az olasz „venti" egy primitívebb „viginti"-t tételeznek fel, mely a latinban találkozik, ugyan azonképen ezen „viginti" együtt a szanszkrit „vinsati"-val egy korábbi nyelvet követelményeznek, melyből magok származnak és a melyben a „viginti''-t egy teljesebb alakú „dvi-ginti"-nek s ezt megint más compositumnak kellett megelőznie, mely annyira átlátszó és érthető volt, mint a sinai „eúl-schl", és a kettő-nek és tíz-nek régi árja neveiből — J?

dvi" és „dasati"-ból — állott Annyira szétbontólag,feloldólag hat ezen hangváltozás, hogy néha a szónak egész teste hull szét és végtére csak néhány rom és töredék marad hátra, így a német „Schwester", mely szanszkritban „svasar", pehlvi és osszétban „cho"-vá, „Tochter", mely szanszkritban „duhitar", csehben „dci"-vé sorvadt öszve. Ki hinné, hogy a német „Záhre" (köny) és a franczia „larme" azonegy forrásból vannak merítve; hogy a franczia „méme"-ben a latin „semetipsissimus" rejlik; hogy a franczia „aujourd'hui"-ben a latin „dies" kétszer is fordul elő. Ezen átalakulásokat is szokás a nyelv növésének nevezete alá foglalni, de sokkal tárgyszerűbb a hangváltozás ezen processusát „elfajzás" nevezettel jelölni s így megkülönböztetni azt a másik — a nyelvjárási — processustól, a melyre most áttérünk, és a melyben, a mint látni fogjuk, a növésnek sokkal reálisabb elve rejlik. Hogy a nyelvjárások általi tenyészésnek jelentőségét megértsük, legelőször is tisztába kell jönnünk magának a nyelvjárás szónak jelentése iránt. Már láttuk, hogy a nyelvnek független existentiát tulajdonítani nem lehet. A nyelv az emberben existál; a nyelv él, midőn beszéltetik; a nyelv meghal minden szóval, amely ki van mondva és íme elhangzott, nem hallatszik, nem hangzik