Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)
2016-12-08 / 287. szám
Nem volt kegyelem... (Folytatás az 1. oldalról.) Minden salgótarjáni családnak van egy története 1956. december 8-ról. Minden nagyszülő-dédszülő őriz egy emlékképet arról a napról. Sajnos vannak, mert köztünk vannak ők is, akik a Megyeháza emeletéről, gépfegyverrel a kezükben látták az eseményeket. Akik tönkretették több száz ártatlan család életét. 5 vannak, akik szemben álltak velük, nemcsak képletesen, de fizikai valóságban is, s akik emlékeznek még a fegyverropogásra, a golyózáporra, a mellettük összeeső kisgyerekre, fiatal nőre, vagy munkásfiúra, a sortűz neves vagy névtelen áldozataira. Hogy hányán voltak, nem tudjuk, mert a másik oldal jó munkát végzett, s igyekezett kegyetlen megtorlásukról minden fellelhető anyagot megsemmisíteni. S azt gondolták, ha megsemmisítik, ha dicső szovjet emlékművet tesznek oda, ahol éppen miattuk hullott sokak vére, ha nem beszélnek és nem beszélhetnek róla sokáig, akkor majd elfelejti a nép. Épp ellenkezőleg: megerősödtünk, s büszkén mondhatjuk: amíg élünk, nem felejtjük el tettüket! Mert nem felejthetjük, ezt kaptuk örökségül: nagyszüleink ezt ültették belénk, hiszen ők ott voltak, látták az eseményeket, és hitelesen elbeszélik, ami történt. Nagymamámat és barátnőjét egy rendőr ismerősük húzta ki a tömegből a Rendőrség épülete előtt, s súgta nekik: menjetek innen minél hamarabb, mert baj lesz! Elindultak hazafelé, de csak Forgách-te- lepig jutottak, s a nagy rohanásban el is szakadtak egymástól. Ez a távolság alig pár száz méter onnan. Ott hallotta a ropogást, majd ijedtségében egy kis lakásba rontott be, ahol éppen ebédet főzött a háziasszony. Elmondása szerint bár megrémült a hölgy, de semmit sem kérdezett, mert mindent értett. Amikor aztán csend lett és előmerészkedett, a hömpölygő és szétszéledő tömeget látta a szemben lévő hegyen és a környéken. Délután a kórházba sietett, ahol megtudta, hogy azt az ifjú munkatársát, akibe belekarolt a vonuláskor, agyonlőtték. Saját szemével látta a fal mellé azonosításra kitett halottakat, és ők maguk is szóltak az orvosoknak, hogy van közöttük, aki még él. Csomagot vittek be és meglátogatták az ismerősöket. Testvére az indulás előtt elbújt a gyár mosdójában, így nem ment a felvonulókkal, de legjobb barátja, aki nem maradt a gyárban, már nem tért haza a térről. Ez a mi családunk december 8-i története. S mit tehet a történész unoka, akinek ezek az események gyermekkorától beleivódtak az emlékezetébe? Leírja az évfordulón az utókornak. Mert Nagymamám sem videó, sem hangfelvétel előtt nem mondta ezt el, mert félt. Nem merte, mert félt, hogy bajunk származhat még belőle. Mert annyira jó munkát végzett a hatalom, hogy évtizedekkel a véres események után is féltek az itt élők, s nem mertek beszélni róla. Ma már beszélhetünk, de eltelt 60 év. Súlyos vád, hogy csendben mentek el azok, akik magukban hordozták a történéseket. Mindazok, akik ott voltak, akik központi szerepet játszottak az igaz oldalon, akik elmondhatták volna az igazságot, de nem kérdezte, mert nem kérdezhette meg senki őket. Elmentek kitüntetések, elismerések, köszöntő szavak nélkül, talán úgy, ahogyan maguk is élték életüket 1956 után. Magukkal vitték a történetet, s ez esetben a történelmet is, hiszen levéltári anyagok híján az ő elmondásukból lehetett volna összeállítani az eseményeket... Az évfordulóra széles összefogással Ma- túz Gábor rendezésében film készült Nincs kegyelem címmel. Erre a filmre utaltam a cikk címében, amelynek bemutatójára ma kerül sor, és amit nagyon várunk mindany- nyian. A film fogantatásakor egy nagyon apró darabot én is adhattam a filmhez. Ezt a filmet adjuk át az utókornak örökségül, benne a történelem és a visszaemlékezés, a művészet és a valóság, az események és a szemtanúk, december 8. története mindenfellelhető anyag és a ma élő szemtanúk tükrében. Aznap az egyház a Szeplőtelen Fogantatás ünnepét tartotta, s délelőtt a Főplébá- nia-templomban szentmise volt. Vilezsál György atya, aki ott volt akkor, elmondta: a szentmise után kiszaladtak a templom elé, és látták a hatalmas tömeget és azt is, ahogyan a sebesülteket a kórházba szállítják. Harangozni akartak értük, de Kovács Zoltán plébános atya nem engedte. A temetésekre, amelyeket ők végeztek, a hatóság emberei is kijöttek és csak szűk családi körben búcsúztathatták el ártatlanul kivégzett szeretteiket a családtagok. Kamarás Mihály ferences atya, aki a rendi keret szűkítése miatt ekkor már a kórházban dolgozott ápolóként, elmesélte, hogy azonnal besietett a kórházba, keresztet vitt, és a sebesülteket gyóntatta, áldoz- tatta. Talán van még olyan közöttünk, aki igazolni tudja Mihály atya szavait. Ma rájuk is emlékezünk. Nemcsak a halottakra, hanem mindazokra, akik ott voltak december 8-án a téren, de túlélték a sortüzet, vagy tevékenységükkel az igaz oldal mellé álltak. Ha sajnos egyre kevesebben is, de még itt vannak, s bizonyosan itt lesznek a mai emlékezésen is. Istennek hála érte, hogy velünk lehetnek! Mi keresztények vagyunk, s a jó keresztény a bűnösnek megbocsát. Nem vagyunk jó keresztények, mi még nem tudunk nekik megbocsátani tiszta szívből, őszintén tettükért. Jézus szavait olvassuk, tanítjuk, megéljük, igyekszünk követni, de ez még nem megy. Ezt még nem tudjuk megtenni. A halottakért imádkozunk, a túlélőkért köszönetét mondunk, de nem tudunk teljesen megbocsátani a történtekért. Nincs ekkora hitünk, bárhogy is szeretnénk. De visszakérdezünk: Van-e a bűnösökben bűnbánat? Bocsánatot kértek-e tettükért? Volt-e közülük egy is, aki kiállt az utókor elé vállalni tettüket? Volt-e valaki, aki meg tudja magyarázni, hogy miért kellett ártatlan, fegyvertelen emberekre lőni? Hiszen hogy feledhetné el a rokonság a 10 éves kisfiút, akit ártatlanul agyonlőttek? Az egyetemistát, akit hazahívtak szülei a pesti események miatt, majd szándékosan lőttek le? El lehet-e feledni a barátot, a munkatársat, a jó ismerőst, aki mellettük esett össze a golyózáporban? Feledhetjük-e a vastag kőtáblán lévő neveket, akik egy-egy tragédiát, egy-egy sorsot, egy-egy családot hordoznak magukban? Elfeledhetjük-e városunk múltjának legsötétebb dátumát, 1956. december 8-át? Veszelovszki Balázs történész, középiskolai tanár JEGYZET LAKATOS KATI Éppen annyi idős volt édesapám 1988-ban, mint én most: harminckettő. Akkor én még csak négy voltam, de a szöuli olimpia közvetítéseiből már ismertem a magyar Himnuszt, láttam Egérkét először a világ tetejére érni, találkoztam Vitray szenzációs közvetítéseivel. Emlékszem arra, hogy mennyire örült apám, hogy nővérem volt az utolsó, aki kisdobosnak öltözött a családban, s hogy nekem már nem kell. És emlékszem a zenéire: az LGT-re, az Illésre, Zoránra vagy az East együttesre, amelynek '56 Hungary című számának megindító klipjét büszkén és tanító jelleggel mutatta hat és nyolc éves lányainak 1990-ben. Akkor már nem félt. Ötvenhatban született, a forradalomról nem volt személyes emléke, de amit tudott róla, azt átadta nekem. És beszélt a rendszerről...arról, hogy a bátyja hiába volt osztályelső, mégsem érettségizhetett le. És arról is, hogy ő maga miért hagyta ott a Ganz gyárat '88-ban, amikor látta, hogy a fizetés mögött nincs teljesítményelvárás, óriási a baj. Vállalkozó lett, gyermekként láttam, hogy bátran mer alapozni saját tehetségére. Édesanyám tanácsára jelentkeztem fiatal felnőttként az ELTE-re, ahol az ország legnevesebb oktatóitól tanultam. Emlékszem az egyetemről egy profesz- szorra, aki beavatott ötvenhatos emléApám hitte... keibe minket, hallgatókat és elmesélte, milyen volt a Rákóczi úton tüntetve vonulni, s az egyik kis balkonon megpillantani Kodály Zoltánt, amint bátor integetéssel biztatja a pesti srácokat. Legtöbbet ezekből az élményekből tanultam: ezek nincsenek benne semmilyen tankönyvben. Most, a forradalom hatvanadik évfordulóján vagyok harminckét éves, van két kislányom és mostanra értettem meg, mit jelentett apámnak a rendszerváltás. Mit jelentett Nagy Imre újratemetése, mit jelentett neki az, hogy megtanítsa nekem a Nemzeti Dalt, az Isten, áld meg a magyart!, s hogy mit jelentett 1990-bent a rendszerváltás utáni első országgyűlési választás. Azt a tavaszi napot sosem felejtem el, születésnapom környékére esett: gyalog ment a négyfős család szavazni, együtt sétáltunk, mert ünnep, a szabadság ünnepe volt ez a nap. S én tudtam, hatéves voltam, de beavattak: narancssárga kitűzőt viselt apám, ők a változást támogatták. 1988-ban kezdte meg szociológiai kutatómunkáját két fiatal szakember Salgótarjánban, hogy az '56 december nyolcadikai sortűz és úgy általában a forradalom megtorlásának elszenvedőiről kordokumentumokat gyűjtsenek. Nemrégiben részt vettem az egyik társadalom-kutató előadásán, ahol helyi szemtanúk, túlélők is jelen voltak. A dokumentumfilm-részletek- kel és személyes emlékek felidézésével fűszerezett estén világos lett számomra, milyen fullasztó közegben éltek elődeink harminc-negyven éven keresztül. Salgótarjánra sötétség telepedett 1956. december 8-án, hiszen a kommunisták éppen egyik legstabilabb bástyájukban rendeztek vérengzést. Az okok máig homályosak, a félelem azonban a rendszerváltásig, vagy még tovább is megmaradt. Édesanyák ítéltettek magányosságra, választás és lehetőség nélkül, egyedül maradtak a mindennapi lelki fájdalomban, édesapák szenvedtek cellák mélyén, családtagokat bélyegeztek meg és taszítottak nyomorba, gyermekek szenvedtek az előítéletektől. Hát ezért örült annyira édesapám! Mert nem kellett többé féltenie a gyermekeit attól, hogy az ő fiatalságában még álló falakkal mi is találkozunk majd. Az „egy jobb kor" már nem vágy volt csupán, megdőlt a szovjeturalom, és az ő lányai már egy szabad országban nőhetnek fel. Apám hitte a szebb jövőt, nem véletlenül készített fel engem az apró részletekkel arra, hogy milyen lesz majd az új világ. „Apám hitte a szavak igazát/ S úgy hiszem, ez így volt szép/És én hiszek a város zajában/És én hiszek benne, s magamban/Én hiszek a fegyver halálá- ban/És én hiszek a táguló világban/És én hiszek a folyóban s a hídban/ És én hiszek, hiszek, hiszek apámban." HIRDETÉS SALGÓTARJÁNI tliiM PROGRAMAJÁNLÓ ZENTHE FERENC SZÍNHÁZ Színházterem December 20. 19.00 Orlai Produkció: Száll a kakukk fészkére Zenthe Ferenc Bérlet előadása. Szóiójegyek vásárolhatók! Zenthe Szalon December 7. Felolvasó Színház (A belépés díjtalan!) www.zentheszlnhaz.hu Szólójegyek vásárolhatók a JAMK jegypénztárában hétköznaponként 11.00-17.00-lg! JÓZSEF ATTILA MŰVELŐDÉSI KÖZPONT December 9. 18.00 Kovács Kati koncert December 10.1S.30 Adventi gyertyagyújtás (Fö tér) Városrészi karácsonyfa ünnepélyes átadása December 7.16.00 Zagyvaróna December 9.1S.30 Kemerovó-lakótelep Városi Gyásznap az 1956. december 8-i salgótarjáni sortítz áldozatai emlékére December 8. 13.00 A Magyar Művészeti Akadémia szabadtéri kiállítása a sortüzek áldozatainak emlékére (Múzeum tér) 16.00 Emlékséta (Múzeum térről a December 8. térre) 16.30 koszorúzási ünnepség, közös imádság (Múzeum tér, December 8. tér) Bővebb információ: www.stkuit.info, Tarján! Műsorfüzet, Adventi Programajánló VÁROSI TELEVÍZIÓ 09.00 Hirfűzér 09.25 Ajánló 09.30 Csendes Percek - az Adventista Egyház műsora 09.50 Háttér - Mindenki karác-_ sonyfája 10.15 Néptánc Minősítő Gála 10.30 Hirfűzér 10.55 Ajánló 11.00 INFO TV 13.00 Hírfüzér 13.25 Ajánló 13.30 INFO TV 19.00 Hírfüzér 19.25 Ajánló 19.30 Értéktár - Karácsonyra hangolódva (ExperiDance előadása) 19:50 Háttér - Mesterlevél átadó 20.30 Hírfüzér 20.55 Ajánló A programajánló a Salgótarjáni Közművelődési Nonprofit Kft. támogatásával készült. További programok WWW.STKULT.INF0 HIRDETÉS AZ IPOLY TV MŰSORA SZERDA 00:00 Képújság 05:30 Akvárium 06:00 Híradó 06:15 Mérleg 06:45 Veszélyzóna 07:00 Híradó 07:15 Képújság 17:30 Kultúrház ism. 18:00 Akvárium 18:30 Klasszikusok 19:00 Híradó 19:15 Otthon 19:30 Otthon 20:00 Híradó 20:15 Képújság
