Nógrád Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 281-306. szám)

2016-12-17 / 295. szám

Rendkívüli történet - díjnyertes regény

Nem hiába mondják, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Amikor ugyanis a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház programját összeállító Palóc Parnasszus szerkesztősége felkérte Péterfy Gergely í rőt, szerkesztőt, egyetemi oktatót, hogy mutatkozzon be Salgótarjánban, még nem volt köztudott, hogy a december 20-án, a József Attila Művelődési Központ Zenthe Ferenc-bér- letében az idei utolsó előadásnak, az Orlai Produkciós Iroda által színre vitt „Száll a kakukk fészkére" című Dale Wasserman- és Ken Kesey-drámának Péterfy Bori, a tollforgató húga lesz az egyik főszereplője. Neves család, művészdinasztia leszármazottai ők, hiszen anyai ágon dédapjuk Ápríly Lajos jeles költő, műfordító, nagyapjuk Jékely Zoltán ugyancsak költő, író volt, aki viszont Jancsó Adrienne ugyancsak ismert, Kos- suth-díjas előadóművészt, színészt tudhatta feleségének. Édesapjuk, Péterfy László festő- és szobrászművész. Volt tehát kitől örökölniük a művészi alkotómunkát nem kis mértékben befolyásoló géneket.

Az 1966-os születésű Péterfy Gergely latin-görög szakon szerzett alapdiplomát az Eötvös Loránd Tudomány- egyetemen. 1991 óta publikál, eleinte novellákat írt: elbeszéléseiből „Félelem az egértől" címmel 1994-ben jelent meg válogatás, amely egyszersmind első könyve is volt. A regény műfajában 1998-ban debütált a „B oldal"-lal, amely úgymond értelmiségi tematikájú. 2000-ben a „Tűzoltóparancsnok szomorúsága" című regényében az ezredforduló körül felnőtté váló ember útkeresését elemezte, a 2004-es „Bá- nyató"-ban a létezés tragikus reménytelenségét ábrázolta. A könyv német fordítása jelentős szakmai visszhangot aratott. 2008-ban látott napvilágot a „Halál Budán" című történelmi regénye, amelyben az 1686-os eseményeket dolgozta fel. írt rádió-és mozi- és tévéfilmet, színpadi műveket, mesereA kötetből a Zenthe Ferenc Színház két művésze K. Müller Zsófia és Kántor Zoltán olvasott fel részleteket

gényeket. PhD-értekezése Kazinczy Ferenc (1759-1831) irodalomszervező, nyelvújító, író, költő és Angelo Soliman barátságával foglalkozott.

Mint a Zenthe Szalonban Kőrössi P. József szerkesztővel való beszélgetésből, a moderátor kérdéseire adott válaszokból kiderült: Péterfy Gergely egyetemista korában Kazinczy Ferenc több mint húsz kötetbe foglalt összes levelét elolvasta. Az egyik Angelo Soliman- tól származott aki az első fekete bőrűek között rabszolgagyerekként került Bécs- be és minden előítéletet meghazudtolva tizennyolc éves korára nagy, főrendi műveltségre, nyelvtudásra szert tévén a szabadkőműves páholyban ismerkedett meg, kötött barátságot Kazinczy Ferenccel. S miközben a magyar író a Martino- vics-féle összeesküvésben való részvételéért 1794-től 1801-ig tartó, hétéves börtönbüntetését töltötte Csehországban, Soliman 1796-ban elhunyt és holttestét császári parancsra kitömték és - mintegy kuriózumként - kiállították a Természettudományi Múzeumban. Micsoda paradoxon, hogy a felvilágosodás

Nos, ennek a nem mindennapi - mai szóhasználattal élve - sztorinak járt utána Péterfy Gergely, amikor regényben megörökítette Angelo Soliman történetét. Tízéves munka eredményeként jelentette meg 2014-ben a „Kitömött barbár"-t, amely hosz- szú kutatásai során megismert tényeken, dokumentumokon alapul, de él a fikció eszközeivel is. S hogy milyen eredménnyel, azt leginkább az bizonyítja, hogy 2015-ben megkapta az év legjobb könyvének járó Aegon-díjat, amely manapság a legmagasabb szintű szakmai elismerést jelenti Magyarországon. Lényegében ez a legutóbbi cím adta az apropóját Péterfy Gergely - aki nem mellesleg Móricz Zsigmond-, József Attila-, Márai Sándor-, Déry Tibor- és Mészöly Miklós-díjas szerző - salgótarjáni meghívásának is.

szellemisége idején tudományos módszerek jegyében végezték el a preparálás kegyetlen műveletet.

Kazinczy Ferenc 1831-ben bekövetkezett - a kolerajárvány áldozataként - halála után, özvegye Török Sophie ellátogatott a múzeumba és megnézte férje barátjának közszemlére kitett tetemét. A látvány hatására felidéződnek emlékezetében a korábbi évtizedek és kirajzolódik az a különös történet, amelyet Kazinczy a halála előtti utolsó napokig titkolt. „.... nem volt már időm, hogy kényelmesen eltöltsek a fogadóban egy napot és kipihenjem magam, mielőtt összeszedem a bátorságom, hogy szembenézzek Ferenc életének főszereplőjéveL Nem éreztem féltékenységet, amiért ez a főszerep nem nekem jutott: talán azért mert ahogy végül ott álltam a Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, szemben a fekete testtel, amely a vörös szekrény izzó mélyéből lépett felém, már tudtam, hogy önmagam előtt állok" - mondja Török Sophie, s aligha véletlenül ez a vallomás lett a regény utolsó mondata.

mind megrázó és igencsak tanulságos is. Annál is inkább mert bőrszíne miatt nem kívánatos személynek számított tartottak tőle az úgymond előkelő körökben, de tudása miatt kénytelenek voltak tisztelettel is viseltetni iránta. Valami hasonló kettősség vette körül az európai műveltségű Kazinczy Ferencet is. Minden bizonnyal azért (is) rokonszenveztek a harmincnyolc évvel idősebb SolimannaL mert a szintén egy jól tájékozott, ugyancsak karakteres személyiségű magyar is idegennek számított a császárvárosban.

Arról, hogy a közönség soraiban helyet foglaltak - azok is, akik eddige- lé nem ismerték a „Kitömött barbár"-t - minél közelebb jussanak a regény illetve beszélgetés lényegéhez, a Zenthe Ferenc Színház művészeti vezetője, a Palóc Parnasszus szerkesztője, Sándor Zoltán és a társulat két színművéPéterfy Gergely írót (balra) Kőrössi P. József szerkesztő kérdezte a „Kitömött barbár" című regényéről

Mondani sem kell, hogy a bécsi közélet „csodabogarának" tartott, születési- lég Afrikából származó Angelo Soliman élete - sőt a halála utáni sorsa - nemcsak kalandos, érdekes, de egyszerssze - K.Müller Zsófia és Kántor Zoltán gondoskodott. Egyrészt az elmondott bevezetővel, másrészt a könyvből felolvasott több mint illusztratív részletekkel. Csongrády Béla

n

Nem éltem hiába

ff

„Beszélgetéseink"

Ezt Czinke Ferenc Munkácsy-dí- jas grafikusművész jelentette ki visszanézve pályájára és K. Peák Ildikó a Dornyay Béla Múzeum művészettörténésze idézte azon beszédében, amellyel megnyitotta a kilencven évvel ezelőtt született festő kiállítását Salgótarjánban, a Madách Imre Gimnázium Fayl Frigyes Galériájában. Ez a tárlat immár a harmadik, a múzeumban és a Bolyai János Gimnáziumban rendezett bemutatók, emlékezések sorában.

Nem véletlenek a helyszínek, hiszen a kiváló és érdemes művészi címmel is kitüntetett alkotónak gazdag öröksége található a közgyűjteményben, a két oktatási intézményben pedig karakteres rajzpedagógusként írta be örökre a nevét a mindenkori közösség jeles személyiségei közé. Sőt, a Bolyaiban az ő kezdeményezésére jött létre a Derkovits Gyula Iskolagaléria - amelyből országos hálózat bontakozott ki-a Madáchban pedig

salgótarjáni tanári pályafutását kezdte el a hatvanas évek közepén. Diákok százai emlékeznek eredeti hangvételű, szellemes óráira, az általa vezetett szakköri foglalkozásokra.

Sok tehetséget indított el a művészi pályán, s ki tudja menynyit tanított meg az esztékiai értékek felismerésére, megbecsülésére. Borsod megyei születésű

volt: Nagyrozvágy-Meszesketa- nyán - ahogyan gyakran mondta, írta - „szivárványkergetés- re" jött a világra. 1953/54-től, a „fényes szelek" nemzedékének tagjaként iskolaigazgatónak került a Nógrád megyei Nézsára, onnan pedig a zagyvarónai iskolába. Mindez azt jelenti, hogy a 2000. november 23-án bekövetkezett haláláig, csaknem ötven éven át szolgálta a palócföldi embereket. S ez rendkívül aktív, sokoldalú és nem utolsósorban eredményes művészetszervezői, közéleti tevékenységének ismeretében akár szó szerint is értendő, noha életművének jelentősége messze túlmutatott szűkebb hazánk, sőt az ország határain is.

Ez utóbbi megállapítás persze elsősorban az alkotóemberre volt jellemző - mint K. Peák Ildikó is hangsúlyozta, aki szintén növendékének mondhatja magát. Czinke Ferenc Bartók Béla nyomdokain haladt, amikor „nem egyszerűen a népművészet motívumkincsét, kifejezési eljárásait kívánta átörökíteni a grafikába, hanem azokat a képi, gondolati elemeket, amelyek napjainkban is alkalmasak lehetnek új tartalmak, gondolatok közlésére, közösségformálásra."

Grafikáinak zenei dallama van, a legtöbb lapján az úgynevezett keresztirányú kompozíci- ós elrendezés fedezhető fel.

„A múlt művészi szempontból a már bizonyítottan kipróbált jelen, ahol az emlékezés igazolja a mai mércét. A remény pedig, hogy nem marad megbocsáthatatlan bűnöm, hogy a csenddel kötöttem szövetséget a művek miatt, mert ha valóbbak a valóbbnál, kész a leltár, s ez akkor már nem fegyverletétel" - írta Czinke Ferenc halála előtt négy évvel, hetvenedik születésnapján.

A Madách Imre Gimnáziumban rendezett megnyitóünnepségnek több sajátossága is volt. Az egyik, hogy a műsorban fellépett Radnai Zsuzsanna vezette Cantabile Kamarakórus tagjai egy személy kivételével valamennyien Czinke-tanítványok voltak és ily módon is tisztelegni kívántak felejthetetlen egykori tanáruk emléke előtt. Ugyancsak kuriózumnak tekinthető, hogy Czinke Ferenc az unokáinak írt - minthogy remek tollforgató is volt-„Tihanyi mesék" című saját maga által rajzolt gyönyörű színes képekkel illusztrált című könyvéből olvasta fel „A nádirigók és a mókus- káék" című részletet Mészáros Kristóf tanuló. S az ügyes szerkesztés révén a mesét a kórus 0. Vecchi „Egy tarka madár..." című művével ölelte körül. Cs. B.

A fenti cím jelen esetben nem két - vagy több - ember szokványos szóváltásait jelenti. Arra utak hogy egy költő - Hondo Péter- verseket írt képzőművész barátja, a súlyos betegségéből nemrégiben felépült Botos Zoltán festményeihez. Ennél fogva - mint dr. Kovács Anna irodalomtörténész a „harmadik beszélgetőtárs" prózában megjegyezte szintén rendhagyó megnyitóbeszédében - egy rendkívüli kiállítás jött létre a József Attila Művelődési Központ klubhelyiségében.

További kuriózum, hogy míg Botos Zoltán által közszemlére bocsájtott alkotások az elmúlt negyedszázadban készültek, addig Handó Péter a tárlat megnyitása előtti hetekben, napokban írta a verseket jól reflektálva az életrajzi illetve természeti ihletésű, hagyományos témákat megjelenítő művek tartalmi mélységeire, akarva-akaratla- nul metafizikus, az élet és halál, a születés és elmúlás összhangját és ellentmondását is tükröző mondandójára. A versek nem leírják, közvetítik, magyarázzák a képi világot, hanem újragondolják, mintegy „mögé mennek" a látványnak. Több példával is lehetne ezt igazolni, de leginkább az egykori Cigányhegy felett Lebegő Balázs Jánost - akinek a munkásságában zseniális módon ötvöződött a festői és költői talentum - megidéző remek festményhez írott vers alkalmas rá: „...Nem vágyik fénylő csillagokra - / távolabb juttatta a képzelet. / Talált magának egy örök hazát. / Megkönnyült szívvel onnan áld. / Ördögnek hívták, angyallá vált, / szelleme legyőzte az elmúlást."

E kiállítás - mely januárig látható a fentebb jelzett helyszínen - ötlete Botos Zoltántól származik de van előzménye. A Balassi Bálint Asztaltársaság több ilyen kötetet is jelentetett már meg amelyben rímel egymásra a képzőművészet és az irodalom. (A legutóbbi éppen ezen a héten látott napvilágot „Itt élsz..." címmel).

A megnyitóünnepség emelkedett hangulatát Frideczky Katalin budapesti, de a salgótarjáni művészeti közösségekbe hazajáró zongoraművész közreműködése fokozta Schubert-művek megszólaltatásával. csébé

Botos Zoltán (festőművész) és Handó Péter (költő) közös kiállítását dr. Kovács Anna irodalomtörténész nyitotta meg