Nógrád Megyei Hírlap, 2016. július (27. évfolyam, 152-177. szám)
2016-07-09 / 159. szám
FOTÓ: KOVÁCS PÉTER Ve rsversenyt nyert Madách Imre Nem életében, nem százhatvankilenc évvel ezelőtt, hanem a minap, 2016 júniusában Salgótarjánban, a MNL Nógrád Megyei Levéltárának rendezvényén , a Múzeumok Éjszakája elnevezésű program keretében. A legilletékesebb ítész, a közönség szavazott arról, hogy az 1847. január 28-án, Csesztvén a házigazda, Madách Imre és két vendége, barátja, „lelke jobb fele”, Szontagh Pál és Matolcsy György - az akkori nógrádi közélet, szellemi szféra ismert és elismert személyiségei - által papírra vetett három vers közül melyik nyerte el leginkább a tetszését. A Múzeumok Éjszakáján Salgótarjánban, a levéltárban dr. Praznovszky Mihály fejtette ki gondolatait. Jobbra a beszélgetőtárs, dr. Hausel Sándor, háttérben a reformkori kamaratárlat A fogadásból valóban megtörtént versengés aktualizálásának ötlete dr. Praznovszky Mihálytól származott, minthogy a levéltár a Veszprém megyében élő, Salgótarjánból elszármazott irodalomtörténészt kérte fel, hogy „Mozaikok a reformkor Nógrád vármegyéből” címmel fejtse ki gondolatait Beszélgetőtársa dr. Hausel Sándor balassagyarmati főlevéltáros volt Praznovszky Mihály maga olvasta fel a verseket - természetesen a szerzők megjelölése nélkül - s csak a döntés után fejezte ki örömét, hogy „Az ember tragédiájá”t, a világirodalmi rangú zseniális művet megalkotó Madách Imre „Szegény-dal”-a végzett az első helyen. Az eredeti kézirat meglehetősen kalandos, viszontagságos úton - mint lenni szokott véletlenszerűen - egy hagyaték megvásárlásával került a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményébe. Az enyhén szólva nem esztétikai értékű költemény - a másik kettővel együtt - tipikus példája a kor romantikus szerepvállalásának, szabadságvágyat, hitet, lelkesedést, biztató jövőképet sugalló szemléletének. Ezt példázza a tizenhárom versszakból az utolsó három is:„Álljunk össze hát azért /Jó szegény legények / Nagy társunkat a hazát/ El nefeledjétek!/Vállat vetve tizenkét, / Elődünk módjára / Kis körünkből, nagy jövő /Jöhet a hazára. /S ha nem is jő mondhassák■ / A szegény legények / Hogy honunknak másoknál / Hűbben fizetőnek!” A fővárosban s az ország más részein tapinthatóbbak, kézzel foghatóbbak a 19. századi reformkori hagyományok - többek között Balatonfüreden 1831-ben Kisfaludy Sándor javaslatára építették az első magyar nyelvű dunántúli kőszínházat - de mint Praznovszky Mihály is hangsúlyozta és példákkal igazolta, Nógrád társadalom- és gazdaságtörténetében is fellelhetők elvileg a 19. század húszas, harmincas éveitől az 1848-as forradalom kitöréséig - gyakorlati hatásaiban azonban tovább - tartó, a polgári átalakulást, a modernizációt, a nemzeti felemelkedés és önállósodás ügyét erősítő, mondhatni láncolattá összeállt folyamat tárgyiasult és szimbolikus jelei. Az előbbiek sorába az egyes városokhoz (főként Balassagyarmathoz és Losonchoz) de más településekhez (így Podrecsányhoz, Gácshoz) is köthető gyárak (posztó, bőr, üveg, agyag, cserép, háziipar, szántóföldi és kertművelés, erdőgazdálkodás, állattenyésztés), foglalkoztató-műhelyek (rabdolgoztató), céhek, kereskedőboltok, vásárok, intézmények (magyar nyelvű népiskola, líceum, kisdedóvó, kaszinó, könyvtár, kórház), intézetek (pénz, nemzeti) társaságok, társulatok (nyelvművelő, színi) tartoznak, az utóbbiakat viszont elsősorban a „búvópatak-nemzedék”-ként aposztrofált nemesi réteg gondolkodásmódja fémjelzi mindenekelőtt. Az a felismerés, hogy csak okos - Széchenyi István szavaival élve - „kiművelt emberfők sokaságával” lehet erős hazát, életre való nemzetet építeni. Szemükben felértékelődtek a könyvek, pártolást nyertek a tudományok művelői. Tisztában voltak vele, hogy nélkülözhetetlenek a pályára, hivatásra tudatosan felkészített pedagógusok. Szerepet szántak a báloknak, a különböző vigalmaknak is, amelyek jelentősége túlmutatott a szó szoros értelmében vett szórakozáson, politikai és praktikus céljuk és hatásuk is volt... Praznovszky Mihálynak a fentieket Kazinczy Ferenc 1831-es és Petőfi Sándor 1845űs nógrádi élményeinek, útijegyzeteinek tapasztalataival és néhány jeles, meghatározó férfiú nevének, munkásságának, törekvéseinek felvillantásával is sikerült érzékeltetnie. Megemlítette - mások mellett - Pulszky Ferenc politikust, tudóst, a Nemzeti Múzeum igazgatóját, aki a Forgách családtól Szécsényben birtokot és kastélyt vásárolt s a képviselőházban egy időben követe is volt a nógrádi településnek. Viszonylag részletesen beszélt Praznovszky Mihály - már csak a családi tradíciók okán is - a Nógrád vármegyében nagy tekintélyű Kubinyiak sokrétű szerepéről, tevékenységéről. Közülük is természetesen Kubinyi Ferencet emelte ki, minthogy az egykori Forgách- illetve Pulszky-kastélyból kialakított szécsényi múzeumot a neves politikusról, paleontológusról, geológusról nevezték el. A fentebb már említett Madách Imre és a megyei jegyző, szolgabíró, képviselőházi alelnök, a vármegyei ellenzék egyik vezetője Szontagh Pál ugyancsak kitűnt kortársaik közül műveltségük, közös érdeklődésük, ambícióik okán. A Tragédia-szerző már az első levelében is a következőket írta Szontaghnak: „ Te meg tagadni nem fogod, ha érezéd, mi édes látni, hogy más is van kívülünk ki velünk rokon gondolatokat terem, ki túl csapongva a minden napok salakján, az ideálok honában ver tanyát magának ” Madách és Szontagh mély kapcsolatára, őszinte barátságára, nagyvonalúságára utal, hogy a „Nógrádi képcsarnok” című epigrammagyűjteményben évődve figurázták ki egymást - mutatott rá Praznovszky Mihály. A levéltári rendezvény főszereplője jellegzetes humorral fűszerezett, élvezetes stílusban elővezetett mondandója számos új ismerettel, emlékezetes élménnyel gyarapította a hallgatóságot. A szellemes diskurzusban méltó partnernek bizonyult Hausel Sándor, aki ugyancsak jó ismerője, kutatója a tárgyalt korszak nógrádi történéseinek. Csongrády Béla A levéltári rendezvény közönsége nagy érdeklődéssel kísérte az elhangzottakat „Modern mecénások...” A fenti cím nem teljes, a következők szerint folytatódik: „...Gyűjtők. Gyűjtemények. Múzeumok.” Ezzel az elnevezéssel nyitottak meg a közelmúltban egy jelentős képzőművészeti kiállítást Győr belvárosában, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum épületében, a XVIII. századi állapotában helyreállított úgynevezett Esterházy- palotában. A tárlatnak nógrádi, jelesül salgótarjáni vonatkozása is van, amennyiben a Dornyay Béla Múzeum tulajdonában lévő Mihályfi Ernő-gyűjtemény számos értéke Is látható ezekben a hetekben a Rába- parti város rangos intézményében. A két múzeum között évek jó szakmai együttműködés valósul meg és az emberi kapcsolatoknak is szerepük van abban, hogy a nógrádi megyeszékhelyen őrzött gyűjteményből ezúttal mintegy félszáz grafika és festmény „vendégszerepei” Győrött, együtt a székesfehérvári Deák Dénes-, a miskolci Petró Sándor- valamint a helyi Radnai Béla- gyűjtemény képeivel. S e kollekció kiegészült néhány mai magángyűjtő anyagából kölcsönkapott művekkel is. A megnyitóünnepségen Radnóti Ákos alpolgármester mondott köszöntőt. Többek között arról szólt, hogy egyik kedvenc festője a negyven évvel ezelőtt elhunyt Bortnyik Sándor, a magyar konstruktivizmus képviselője, aki a kubizmus, az expesszion- izmus és a futurizmus jegyében alkotott. Grafikusként is joggal tartja számon a művészettörténet, sőt a Magyar Képzőművészeti Főiskola egykori - 1949 és 1956 közötti - igazgatója a reklám- szakma megalapozói közé is besorolható. Egy-egy munkája manapság nagy összegekért talál gazdára különböző aukciókon. GrászlBernadett, a vendéglátó Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója a megjelentek sorában üdvözölte salgótarjáni kollégáját, a Dornyay Béla Múzeum igazgatóját, Shah Gabriellát is. Elmondta, hogy a kiállítás anyaga döntő mértékben négy vidéki múzeum gyűjteményéből állt össze. A névadók - Deák Dénes, Mihályfi Ernő, Petró Sándor és Radnai Béla a huszadik század középső évtizedeiben voltak aktív műgyűjtők és komoly értéket hagytak az utókorra. A rendezői koncepció szerint a tárlat a művészeket illetve alkotásaikat tematikusán „párba állítva” mutatja be. Az Esterházy-palota aulájában Bortnyik Sándor és Kassák Lajos művei, az emeleti termekben Gulácsy Lajos és Rippl- Rónai József, Czóbel Ernő és Orbán Dezső, Derkovits Gyula és Dési-Huber István valamint Borsos Miklós és Egri József munkái kerültek egymás mellé. Érdemes például megfigyelni, hogy Czóbel Béla és a győri születésű Orbán Dezső milyen különbözően látta és festette meg Párizsban a Szajna-partot. Ugyancsak érdekes összehasonlításra ad módot Borsos Miklósnak és Egri /ózse/Balaton-festészete. A „Modern mecénások....” című új időszaki kiállítás szeptember 25-éig tekinthető meg Győrött, a következő állomás azonban a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum lesz ez év végén. A salgótarjáni Mihályfi-gyűjteményből is láthatók Rippl-Rónai-festmé- nyek a győri kiállításon „Vágyak és elmélkedések” A közelmúltban immár a 469. kiállítás nyílt meg a József Attila Művelődési Központban működő fotóklubban. Mint minden eddigi bemutatónak volt, a jelenleginek is van némely sajátossága. Az egyik ilyen, hogy Yaro, azaz Jaroszláv Kupcso a szlovákiai Pöstyénből, a révkomáromi fotóklub tagjaként érkezett Salgótarjánba, mintegy annak az intenzív szakmai, baráti együttműködésnek, kapcsolatnak az újabb jeleként, amelyet a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület ápol évek óta a határon túli kollégákkal, barátokkal. A másik sajátosságot a fotós személye jelenti, minthogy a Késmárkon született, de már harminc éve Pöstyénben élő Yaro egy magas-tátrai túra során, a nagyszalóki csúcson balesetet szenvedett és egész életére tolószékbe kényszerült Mozgáskorlátozottságával bezárult előtte egy ajtó, de az extrémsportokkal s leginkább a fotózással újabbak nyü- tak ki. Hatalmas lelki- és akaraterőről tett tanúbizonyságot, ahogyan az egyik legjobb szlovák táj- és természetfotóssá fejlesztette magát Nemcsak szülőhazájában használja a fényképezőgépet, a te- leobjektívet, de - minthogy hobbija lett az utazás - bejárta már szinte az egész Európát, volt Észak- Amerika több államában, nemzeti parkjában. Leginkább az alpesi tájat szereti fotózni, külföldön a Pi- reneusok, Szlovákiában az árvái környék a kedvence. Jaroszláv Kupcsot és a kíséretében - szintén a révkomáromi fotósok képviseletében - jelen volt Asztalos Árpádot Homoga József, a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület elnöke köszöntötte és ugyanő mondta el gondolatait a „Vágyak és elmélkedések” című kiállításról. Kiemelte, hogy a Yaro fotóit általában leredukálja fekete-fehérre, illetve szépia-barnára színezi, huszonnégy karátos arannyal nemesíti. Hű maradt az úgymond klasszikus fényképezőgéphez, sőt önmaga keveri ki a vegyszereket, hogy a képek minőségét ellenőrzés alatt tarthassa. Otthon nincs tévéje, rádiója, mert nem akar tudni a sok rossz, horrorisztikus hírről, agresszióról, a negatív érzelmekről. Viszont bármennyi időt képes eltölteni a természetben, végtelen türelemmel - akárcsak egy indián - várakozik arra, hogy egy-egy felvételhez megfelelőek legyenek a fényviszonyok, hogy a felhők közé behatoljon a napsugár. Homoga József hangsúlyozta, hogy a Salgótarjánban is kiállított fotók révén nemcsak Yaro szemével, hanem szívén, agyán átszűrve is nézhetjük, élvezhetjük a természet szépségeit És ez az igazi célja: örömet okozni másoknak. S aki végignézi képeit, részesülhet is a vízfelületek, a zöldellő, virágzó fák, a havas tájak, hegyormok, sziklák, rétek, kaszálók, szénaboglyák, nádkévék látványa okozta élményben. De kölcsönhatás is érvényesül. Jaroszláv Kupcso 2009-ben „Útvonalak és megállók” címmel jelentetett meg fotóalbumot s -mint a kiállítás lehetőségét megköszönvén elmondta - most már Salgótarján is emlékezetes állomását képezi az általa bejárt utaknak... Cs. B. A pöstyéni Jaroszláv Kupcso, Yaro (középen) fotókiállítását Homoga József, a Nógrád Megyei Fotóklub Egyesület elnöke nyitotta meg
