Nógrád Megyei Hírlap, 2015. november (26. évfolyam, 253-277. szám)

2015-11-23 / 271. szám

Vasárnap reggelre leesett az első hó a Mátra északi, nógrádi részén és a Karancs tetején is, a web- kamerák tanúsága szerint. A völgyekben azonban csak eső esett lapzártáig, a salgótarjáni Tóstrandot is egész nap áztatta a vigasztalan, szürke novemberi égi áldás. A ködös, párás levegő és a Karancs csú­csait takaró felhők miatt lentről nem is látszott, hogy odafenn már beköszöntött a tél. A tavon élő tő­kés récéket nem zavarja a hideg, de annak mindig örülnek, ha valaki élelmet visz nekik. Jól érezhetik itt magukat, az elmúlt egy-két évben már hatvan körülire nőtt a létszámuk. Vasvitézek emlékezete Ha jól meggondolom, akkor kiderülhet, hogy a „fából vaskarika” kifejezés nem is oly’ abszurd, mert nyelvünkben és a mesében minden megtör­ténhet, minta mai mesében is. És higgyenek a me­sékben, mert ha gyermekeiknek rendszeresen me­sélnek, felnőttként olyan eszes, furfangos embe­rek lesznek, mint a valamikori kishartyáni ko­vácsmester! Azt híresztelte, azt mondta magáról, hogy tud fából vaskarikát készíteni. Ez ugye lehe­tetlen? Vagy talán mégsem? Hol volt, hol nem volt, egy életem, egy halálom, volt egy minden hájjal megkent kovácsmester, aki még Mátyás ki­rályt is lóvá tette. A kapzsi kovács féltette ugyan a fejét, s nem különben életét, mégis övé lett a ki­rály kocsideréknyi aranya. Furfanggal megcselekedte a lehetetlent, és akárhonnan nézzük is, fából készült ugyan, de vas lett az a karika. A mese egy minapi rádiómű­sorban folytatódott. Az ugyan más, tragikus és szomorú történet volt, az emberi összefogást te­kintve azonban felemelő. „Mindent megfontoltam, mindent meggondol­tam. szólt Ferenc József császár hadba hívó sza­va 1914. július 28-án, és kezdetét vette az őrület, a „ nagy háború ”. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a háború bejelentését lelkesedés fogadta. Sok fi­atal önként és sokan - a szó valódi értelmében is - dalolva mentek a frontra. Hamarosan meg lett azonban a böjtje. A történelem során addig soha­sem dúlt ily’borzalmas háború. A monarchia te­rületéről bevonultatott három és félmillió katoná­ból, épségben csakfélmilliónyian érkeztek haza. És emlékszünk II. Vilmos császár hírhedt mondá­sára: „Mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek győztesen!” Csak álom volt és négy évig tartó öldöklés. Folyt a háború, jöttek a vesztes csaták, a halottak, és a sebesültek ezrei. A valóság szinte sokkolta az or­szágot Ebbe a megváltozott hangulatba robbant be „a nemzeti áldozatkészség” szobrainak ügye. Állami kezdeményezésre fel akarták rázni a köz­véleményt a háború okozta letargiából, a fájdal­mas kiábrándultságból. Emellett enyhíteni a há­borús veszteségeket, segíteni a hadirokkantakat, az árvákat és az özvegyeket. Ezt a célt szolgálták nagyobb városaink főtere­in felállított faszobrok, amelyek életnagyságban egy-egy katonát, esetleg egy tárgyat ábrázoltak, mely szobrokba adományok ellenében vasszöget, illetve vasszögeket lehetett beverni. Megjelentek te­hát a vas vitézek. A jó ügyet szolgáló kezdeményezésre megmoz­dult az ország. Összesen 20-22szobor készült Or­szágos és helyi szervezetek alakultak, s ahogy nőttek az adományok, úgy szaporodtak a szögek a szobrok testében. S így vált a fakatona vasvitéz­zé. Az adakozások, különösen diákcsoportok ér­kezésekor, illetve hétvégén eseményszámba men­tek, amelyek kulturális programokkal is együtt jártak. Ilyenkor több száz szöget is bevertek. A vá­sárolható szögek meghatározott értéket, ado­mányt értek. A vasszögek ára darabonként 50 fd- lér, gyerekek, katonák részére 20 fillér volt. Az aranyozott szögekért 50 koronát, az ezüstözöttekért 20 koro­nát kellett fizetni. Az adásban elhangzott, hogy Szombathelyen az áldozatkészség szobrát, egy bé­csi szobrászművész alkotását, 1915. október 24- én avatták fel, a középkori páncélos vitéz szobra még ma is megtalálható. A városi adakozással több, mint húszezer korona gyűlt össze, amely ak­kor jelentős összegnek számított Szőkébb pátriánkban, a valamikori Nógrád vármegyében, egy városban, Losoncon készült „vasvitéz”. Az állami tisztségviselők igyekeztek példát mu­tatni és a nyilvánosság előtt adakozni. Ferenc Jó­zsef császár is adakozott, képviselője egy nagy aranyszöget vert a vasi páncélos vitéz fejébe. A császár „fején találta a szöget”, és a szög beveré- sével valóságosan és jelképesen is, nem első al­kalommal „verte fejbe”, veszejtette el nemzetün­ket... Az adakozás elismerésre méltó volt, de vesz­teségeink, sohasem voltak pótolhatóak. Hány ár­va, hány boldogtalan és gyászoló özvegy, édes­anya, család, s oly’sok fájdalom, mely szavakkal le sem írható. Petőfit idézve: „Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.” Bartos József Mézes kenyeret majszoltak a gyerekek A mézes reggeli program- sorozatához kapcsolódva Nyugat-Nógrád több tele­pülésén is ízes-édes fi­nomságokkal lepték meg a gyerekeket pénteken a helyi méhész gazdák. H.H.-Sz.B. _______________ Ca tg*gcta/llagf«r«$ii. Galgagutáról már bő egy hónappal ezelőtt kedves meghívást kaptunk a rendezvényre, így a térség egyik legdélebbre fekvő községbe láto­gattunk el. Az óvodában a helyi méhészek képviseletében Sebján Pál, illetve a falu polgármestere, Agócs Gábor fogadott. Miközben a csemeték jó étvággyal falatozták a finom vajas-mézes kenyeret, a mé­hekkel egész évben szorgosan fog­lalkozó szakemberrel elegyedtünk szóba, aki elmondta, hogy a ha­gyományos akácméz mellett nap­raforgó, repce- és facéliamézet is „termelnek” a kaptárak, hiszen a környékbe kirajzó méheket nem lehet tudatosan irányítani virág- ról-virágra. Nemsokára átmentünk az ál­talános iskolába, ahol az alsó ta­gozatos tanulók szintén jókedvű­en majszolták a mézes kenyere­ket. Itt néhány diáknak ismerős volt a méhészkedés fogalma, hi­szen korábban már szerveztek ta­nulmányi kirándulást Sebján Pál „birodalmába”. A méhész szak­szerű felvilágosítást is nyújtott a gyerekeknek, kik a herék, kik a Sebján Pál méhész a méztermelés részleteibe is beavatta a diákokat dolgozók, és miért „anya" az anyaméh. Még azt is megtudhat­ták, hogy bizony, ha nagyon szor­galmasak ezek az apró állatok, bizony négy ember kell, hogy a nektárral teli tároló keretet meg­emelje, és nem kell félni tőlük, hi­szen ha nyugodtan közelít az em­ber feléjük, nem csípnek. Nagyorosziból is kaptunk hírt a „Mézes péntekről”. Kissné Unatényi Katalin, a Börzsöny Álta­lános Iskola igazgatója elmondta, náluk Vandomyik Ottó és Félix Jó­zsef méhészek jártak, akiknek a különleges termékeiből több mint százötven gyermek lakott jól. Akácméz mellett vegyes - és erdei virágmézet kentek a kenyerekre, és a tanulók a repeta iránti kéré­seikkel jelezték, mennyire ízlik nekik ez a szokatlan reggeli. Nagyorosziban sorban álltak a gyerekek az ízes kenyérért L A galgagutai gyere- k jóízűen falatozták a mézes kenyeret Nővén# d eső. első hó

Next

/
Oldalképek
Tartalom