Nógrád Megyei Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 52-76. szám)

2012-03-26 / 71. szám

4 PF. 9 6 2012. MÁRCIUS 26., HÉTFŐ . - VAN LAPUNK HOZZÁ Néma kiáltás „Piros, fehér, zöld - ez a ma­gyar föld”, zengtük az általános iskola alsó osztályaiban, miköz­ben büszkén nézegettük az álta­lunk készített kis papírzászló­kat. Milyen szomorúak voltunk, ha a hurkapálcikára ragasztott háromszínű papíros véletlenül vagy olykor egy kis társunk sze- leburdiságának köszönhetően elszakadt. És milyen bol­dogan mutattuk meg ott­hon szüléinknek a kis zászlót, amely számunk­ra ott és akkor a szép Magyarországot jelen­tette. Amint a kisiskolás cseperedett, a zászló fo­galma beivódott szí­vünkbe; a nemzeti, a ma­gyar föld pedig már nem csak az országot, a hont is jelentette számunkra. A hont, ahol csak ját­szani, tanulni, dolgozni s élni jó. Most már tu­dom, érte könnyezni, sírni is ér­demes, s vele örülni gyönyörű­ség. S jaj, mit teszel, társam, ha el­hagyod, hisz örökre köt a lelkiis­meret. Honvágy - e szó igazi súlyát én még nem éreztem szívemben, de értem a messzeségből vissz­hangzó sóhajok kínját. „Tégy érte mindent: életedet Ha kell, csekélybe vedd: De a hazát könnyelműen Kockára ne tedd!” Szívleljük meg mindannyian Vörösmarty Mihály szavait, amíg nem késő. Az elszabadult szerelvényt nagyon nehéz, de legtöbbször már nem is lehet megállítani. Az anyaföld, a haza fogja két kezünket, körbefonja szívünket, bearanyozza életünket, de van egy szigorú parancsa: szeresd! , Szeressük, ha a vén Hold fé­nyét árasztja csillagágyában, vagy új nap aranyát hinti ránk a felkelő Nap sugara. Szeressük hegyeit, völgyeit, folyóit, virága­it. Tiszteljük városait, falvait, s egészen kis településeit. Keres­sük álmait, a biztatás szavait. Aki elhagyja hazáját, annak leg­jobban épp ez a biztatás hiány­zik. Édesanyánk dala idehúzza szívünket, édesapánk szava is itt táplálja lelkünket. A szülőföldön összeköt minket a drága anya­nyelv, találkozásaink gyöngysze­me, örömeink, gondjaink egy­mással megosztásának kulcsa. Idegenben ezért drága kincs a magyar szó, s egyre gyötrőbb, fá­jóbb a vágy a haza iránt. Igaz ba­rátra találni éppoly ne­héz, mint új hazára, - hallottam már nemegy­szer a bölcs mondást. Találkoztam már több­ször idegenből visszalá­togató hazánkfiaival, le­velet is kaptam egy kül­földet választó ismerő­sömtől: „jól érezzük ma­gunkat”, nyugtázták sorsukat, de ismételten feltört bennük a vágy: szeretnének egyszer végleg hazajönni. Mi, akik a hazához va­ló hűségjutalmát kaptuk az élet­től, a józan ész szavára hallgatva óvjuk, védjük, gyámolítsuk azt! írásomat rövid vallomással zá­rom: Hazám, fogadd el kincsemet, mi csak a sok virág, mely ker­temben nyílik, mellékelem a cso­korhoz a legszebb szívvirágot: hű leszek hozzád, hazám, a sírig. Farkas Erzsébet Mihálygerge Mecserrel futottunk Megyénk nagy szülöttére, Zenthe Ferencre emlékez­tünk április 23-án Salgóbányán. Ennek része­ként emlékfutást is szervez­tek. „Kalapálós” mivoltomat ismerve meghívtak, hogy a kovács mesterség elemeiből néhányat bemutassak. Nagy érdeklődés kísérte az erre az alkalomra összeállított kol­lekciót, amelyben a virágko­sártól a szerszámokig sok mindent láthattak az érdek­lődők. Segítőmmel - Kovács Orsolyával - természetesen az emlékfutásra is benevez­tünk, képviselve Palotást. A mezőny végéről indultunk, mert nem vetélkedni, tiszte­legni jöttünk. Rajt! A több, mint százfős mezőny, amelyben aktív spor­tolók is vannak, azonnal szó­ródni kezd. Első harmad. Né- hányan lemaradnak, feladják. Mi tartjuk a tempót. Enyhe emelkedő. Orsi kérdezi: „Joci bá', te sípolsz?” Hát igen. Fogy a levegő. Még látom a 68 éves élő legenda, a futófenomén Mecser hátát. Nem adhatom fel! Újabb emelkedő. Már a ba­kancsom is háromszoros sú­lyú. Rövid séta, mert megállni nem szabad!... Újra futunk. Nem hittem volna, hogy a 2,2 kilométer ennyire hosszú le­het! Meredek kaptató. Össze­sen 50 méter szintkülönbség. (Ez kétszerese a templomtor­nyunk magasságának!) Szin­te mindenki csak kapaszko­dik. Néhányan utolérnek a hosszabb távot futók közül. Ők még „aktívak”, én meg már túl a 61-en. Végre felérünk. A szí­vem a torkomban dobog, majd' kiugrik a helyéről, levegőt alig kapok, izmaim feszültek. De csodák csodája - vagy a jó, tiszta levegő hatása - néhány méter séta után regeneráló­dunk. Ismét futunk. Most már lefelé. Meglátjuk az ifjúsági tá­bort. (Központjában a cél!) Fü­lünkbe harsan a műsorközve­títő hangja: „És érkezik Palo­tásról Ambrus József, a kovács, bőrkötényben, nagy kalapács­csal! Fotósok, videósok most figyeljetek!” Új erőre kapok. Nagy taps fo­gad. Remek érzés. Az utolsó száz métert már lazán, szinte könnyedén teszem meg. Oldal­ra tekintek. Orsi felszabadul­tan mosolyog mellettem. Telje­sítettük! A versenynek azonban még nincs vége. Érkeznek a hosz- szabb távot futók: Kadlót Zol­tán, Langer Olivér, Pelyhe Dé­nes, Jusztin Ferenc... Rangos mezőny! Figyeljük őket. Érke­zik egy idős versenyző - jóval túl a hatvanon - C alakban meggörnyedve. Mintha egy rajzfilm figurája elevenedne meg, kezét-lábát dobálja, szin­te darabjaira hull, de fut! Mö­götte feltűnik egy húszas éve­iben lévő hölgy, rugalmas lép­tekkel, valósággal suhan. Odasúgom Orsinak: „Csak meg ne előzze!” S a hölgy - a sportszerűség íratlan szabá­lya szerint - lelassít, az utol­só métereket együtt teszik meg, egyszerre érnek célba... Felemelő érzés! Visszatérünk „ideiglenes műhelyünkbe”. Beszélgetünk az érdeklődőkkel. Jön Langer és a többi „nagy”. Elismerésü­ket fejezik ki. Közvetlenek, ba­rátságosak, emberek a javából. Jó itt lenni! Eredményhirdetés... Átve­szem Mecser Lajostól a verseny különdíját... A tömeg lassan szétszéled. Mi is szedelőzkö- dünk. Testünkben a jól végzett munka utáni kellemes fáradt­ság, ám a lelkünk felüdült. Tisztelegni, adni jöttünk, s mégis élményekkel gazdagod­tunk e napon. Palotás, 2011. április 27. Ambrus József Kiállítás, színház, gondolatok, ébredés Abuczki Attila hozzájutott ahhoz a kiváltsághoz, hogy ilyen távoli, egzotikus vidékekre is eljusson, szétnézzen, vi­lágpolgárrá váljon Ezért állok időnként értetle­nül egy-egy olyan szervezésünk kapcsán, mint a mostani. Színházat hívtunk, remek al­kotókkal, maga Zsótér Sándor kí­sérte volna el a Maladype Társu­lat produkcióját. A darab maga is különlegesen értékes, hát még ebben a zseniá­lis alkotó-közegben, Zsótér révén és miatt! Érdektelenség? Igényte­lenség? „Én nem megyek oda, ha másutt vagyok színjátszó, nem is­merem el a munkájukat...” Vajon mi lehet az oka ennek a kívülállás­nak? A jegyár biztos hogy nem, hiszen igen leszorított. Ha pedig a fővárosba utazik a közönség, 20- 30 ezer forint alatt nem igen ússza meg a „kiruccanást”. Értheteüen, és sajnálatos. Semmiképp nem adjuk fel, pá­lyázatok sorát fogjuk megírni azért, hogy ide is eljusson a kul­túra olyan mély rétege, amelyért az egész klubot létre hoztuk. Meg kell viszont értenünk azt, hogy Salgótarjánt évek hosszú sora alatt olyannyira visszafej­lesztették - talán szándékosan, talán tudatosan - színházi befo­gadás terén, hogy azóta nem nő­hetett fel ehhez a minőséghez. Szép lassan lehet és kell beve­zetni az új áramlatokat, az erős, értékes, képzett színházi alkotó­kat, mondanivalót és művészi igényességet, alkotói szabadsá­got. Talán érdemes lesz összevet­nie a közönségnek ehhez kap­csolódóan a Hetvenkedő katonát a Kalocsa című kortárs magyar abszurd komédiával, mint a Vertich, vagy az Impro’. Kiállításaink sorában az új és aktuális, Abuczki Attila - A frigy­láda és a tányérajkúak földje. Különleges fotóinak művészisé- gében azért hiszünk, mert ő - sokakkal ellentétben - hagyo­mányosan hozzájutott ahhoz a kiváltsághoz, hogy ilyen távoli, egzotikus vidékekre is eljusson, szétnézzen, világpolgárrá vál­jon. De itt maradt. Ide jön haza, itt akarja harmadik ízben elénk tárni más népcsoportok életé­nek kurrens, különösen érdek­feszítő hétköznapjait, még egy­szer hangsúlyozottan: művészi igényességgel. Reméljük, kíváncsiak lesznek az iskolák földrajz, történelem, néprajz, művészettörténetet ta­nító pedagógusai, diákjai, más amatőr és profi fotósok, városla­kók, hiszen ingyenesen látogat­hatják minden nap 14 óra után - előzetes egyeztetés alapján, akár előtte is - a kiállítást ápri­lis elejéig. Hívjuk, várjuk az érdeklődő­ket, hiszen „A tehetség újra szín­re lép, lépett és lépni fog a Taletben!” Nagyné Hajdú Györgyi A kiállítások sorában az új és aktuális, Abuczki Attila - A frigyláda és a tányérajkúak földje ők, hanem minden egyes műfaj képviselői. Ha azon érezhető, hogy van gondolati tartalma, ér­dekes, aki műveli, sokat gyako­Nagyon sokat dolgozunk ezért, pályázunk, egyéb szóra- kozató rendezvényeket szerve­zünk, amelyeket mind-mind vé­klubunkat, mert olyannyira szí­nes a program, hogy érdemes tallózni, válogatni, minél rend­szeresebben részt venni. gig kell élnünk, győznünk erő­vel, energiával. Rendkívül fá­rasztó, de a műsorok, rendezvé­nyek vége felé, amikor elmenő­ben megkérdezzük a közönsé­get, mi a véleménye a klubról, a szervezésről, a műsorról, olyan komoly pozitív elismerést, kö­szönetét nyilvánítanak ki, hogy azonnal újrapótolja az energiá­kat, feltölt és meggyőz arról: kell és érdemes ezzel foglalkoznunk. Mert hiányt pótol, összeková­csol és hitet adhat mindannyiunknak- újra. Egy Hobo-est, egy Kerekes Band, egy Gyáva, A sárkány, Já­szai Mari élete című színház, egy-egy helyi zenekar - például a Milfshake, a The Silver Shine, a Reflected, az Akusztik, a Helldiver, a Hind, a Fanyúl, a Kottán kívüliek sikere arra ösz­tönzi a jelenlévőket: kérjék, vár­ják, keressék a programjainkat. Kísérjék figyelemmel élő est­jeinket, táncoktatásunkat, film­Minden korban, minden történelmi helyzetben a leg­komolyabb válsághelyzet az, amely előidézi a kultúra előretörését, időnkénti szárnyalását, felívelését. An­nak ellenére, hogy szinte mindenre mindenki azt a közhelyet idézi: „nincs pénz”, látható, hogy arra, amelyre érdemesnek találja a közönség, vagy amit ké­pes befogadni, jut és marad is pénze. Nógrád megye. Salgótarján kis te­rének sarkában nyílt az az underground klub,- amely telje­sen újszerű az országos palettán is. A Talent Alternatív Művésze­ti Klub a műfaji sokszínűséget célozza, minden művészeti ág­ban. Egyet nem tűr: a dilettantiz­must, a középszerűséget, az íz­léstelen, lélektelen, tanulatlan hozzáállást. Szembenézünk az­zal a kritikával is, hogy „akkor ugyan miért fogadják be a rap- pereket? Ők igazán képzetlenek...” Pedig ez nem így van! Egy-egy meghallgatáson, válogatáson esnek át, vagy demo CD-t hoznak. De nem csak rolt azért, hogy színpadra lép­hessen, van benne valamiféle elementáris őserő - amit csak az tud „felfedezni”, érteni, felismer­— A Hírlap postájából íll! A Pf. 96 - A Hírlap postájából - az olvasók fóruma. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a gp,— „ beküldött leveleket rövidítve, szerkesztve közölje. j£pCJ^J: A közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. ni, akinek ehhez affinitása, bizo­nyos előképzettsége van - a mi művészeti klubunkba meghívott lehet. Mivel számunkra senki, sem­milyen támogatást nem nyújt - pedig kértünk - ki kell termel­nünk a költségeket, valahogyan.

Next

/
Oldalképek
Tartalom