Nógrád Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 280-304. szám)
3042011-12-29 / 303. szám
4 2011. DECEMBER 29., CSÜTÖRTÖK A NAP TÉMÁJA Éltető elemeim: ember és környezete Amióta az eszemet csak tudom, különös módon foglalkoztatott a naponta körül vevő kis világom - benne a táj és a természet éppúgy, mint az épített környezet - és különösen érdekelt, kifejezetten kíváncsivá tett a környezetemben élő - a közelemben lakó, még inkább az ott dolgozó - ember. Édesanyám mondogatta j a rá mindig is jellemző mosollyal kísért, kedveskedő túlzással -, hogy nyitott szemmel jöttem a világra, s rögtön pimaszul fürkészni kezdtem, és már hátulgombolós koromban szinte szenvedélyesen vizslattam is azt. Magam is úgy emlékszem, egészen kiskoromtól kezdve kíváncsi voltam szűkebb-tágabb környezetem nekem különösen érdekes eseményeire, talányosnak tűnő történéseire, a háziállatok - elsősorban a mindig „kéznél” és „láb alatt” lévő kutyák és macskák, a szomszéd istállóiban minden nap megfigyelhető szarvasmarhák és lovak - viselkedésére, még inkább a körülöttem lévő emberek cselekedeteinek miértjeire, szinte minden mozdulat, minden rezdülés kiváltó okára. Emlékszem, szókincsem az óvodában és a szülői házban is jószerivel csak kérdőszavakból, kezdeti kommunikációm - környezetem számára gyakran gyanúsan és időnként idegesítően is, szüleim számára szerencsémre megunhatatlanul - csak kérdő szavakból és mondatokból állt. Szenvedélyesen szívtam magamba az új ismereteket, gyűjtöttem és ízlelgettem az információkat, ösztönösen kutattam a történések okait, kerestem az események mögötteseit, mozgató rugóit. Környezet és ember, ember és környezet, ez a két - az és kötőszóval kifejezéssé vált - szép szó, sorrendjére való tekintet nélkül - ha nem is velem született, de - belém ivódott. A gyermeki kíváncsiságomon túl azért is, mert a szüleim - már talán a bölcsőmben is - természeti környezetünk tiszteletére és védelmére, embertársaink megbecsülésére és szeretetére, nagyobbacska koromban türelemre és megértésre, ma úgy mondjuk ezt: empatikus és toleráns gondolkodásra neveltek. Házunk egy kis erdőtől, a tágasabb mezőtől és a sok hektáron elnyújtózkodó termőföldtől, mi úgy hívtuk csak, hogy a határtól- tavasszal a szépen zöldellő búzamezektől, nyáron az aratás utáni tüskés tarlóktól, ősszel a bújócskára is alkalmas kukoricástól, télen a jégborított szántóktól - csak karnyújtásnyira volt. Az akkoriban még tiszta vizű, helyenként zöldes színű Zagyva, partján egy hatalmas - régebben szebb napokat megélt- rejtélyes kastélykert tíz perc járásra volt házunktól, és én a pajtásaimmal - néha kis barátaimat feledve is, csak egyedül - szinte naponta barangoltam be a környéket, fedezve fel a természet világát. A Zagyváról a mai napig is igen intenzívek az emlékeim. Ugyanis a szülővárosomba, Hatvanba az északról sietősen megérkező, a települést derékba szelő, folyó partján és környékén tanultam meg a természet értékeit tisztelni, a halászok (mester)fogásait megcsodálni, és a folyóban tanultam meg - már 4-5 éves koromban - úszni is. Az akkor még halaktól hemzsegő Zagyva és kies környezete elkápráztatott, az iskolai szünetekben csodálatos élményekkel is megajándékozott. A Zagyva, a belesiető, csak „nógrádiénak nevezett patakkal nevelő dajkám volt, míg a két összeölelkező élővíz közötti honos élőhelyek buja és vadregényes környezete, gazdag kisállat és színes madárvilága - az életterem. Lelki szemeim előtt ma is e folyók vizében vibrálnak, vi- tustáncot járnak a halrajok: ponty, csuka, keszeg, kárász és süllő seregek sűrű hada. Az öreg, vízbehajló fűzekkel, néhol áthatolhatatlan bozótossal borított, vadregényes folyópart ma is elevenen élő emlék számomra. Ebben a környezetben hamarosan éppúgy otthon éreztem magam, mint az apám által szépen gondozott, nagy kertünkben lévő - jobbára meggy- cseresznye- és szilvafákkal beültetett - gyümölcsösben, meg a hatalmas karalábé és káposztafejek, lila orgonáktól, sárga és vörös rózsáktól pompázó bokrok, színpompás virágágyások között. A szomszédokra jobbára mint termetes asszonyokra, jóságos nénikre, erőtől duzzadó gazdaemberekre, joviális idős bácsikra emlékszem, akiktől ezernyi új dolgot, jót és szépet - a háziállatok és növények hasznosságát, gondozását és védelmét, a föld és a munka szeretetét - tanultam. Szerető szüleim szinte sulykolták belém - miként kis- öcsémbe is - a más emberek iránti megbecsülést, később, már gimnazista koromban tanáraim a másság tiszteletét is. Kisgyermekként mindenkinek előre és hangosan, „kezét csókolom”-mal, később a napszaknak megfelelően kellett köszönnöm, ami soha nem esett nehezemre. Anyai nagymamámtól - száz szép meséjén és a Biblián keresztül - egyfelől egy jobbára becsületes világot, jó embereket, boldog családokat ismertem meg, másfelől meg Isten haragját, amellyel a becstelen, rossz embereket sújtotta, a gonoszokat és bűnösöket büntette. Utóbbi történetekkel, mint tanmesékkel igyekezett a nagymami - apámmal, anyámmal együtt - a nehézségekkel való szembenézésre, az esetleges rossz elviselésére is felkészíteni, arra, hogy az élet nem mindig olyan, mint - ahogy apám gyakran emlegette - a kispapok májusi ájtatossága, az élet általában nem egy fáklyásmenet. Nagyobbacska koromban az apai nagyanyám már Tolnai Világlapjából és a „Kincses Kalendáriumból”, apám Petőfi, Arany, Ady „összesből”, iskolás koromban már - miközben hangosan szidta az újságírókat és a politikusokat - a Szabad Népből olvasott fel, a vasút történetéről és, fontosságáról beszélt, a vasutasok helytállásával, hivatástudatával büszkélkedett Édesanyám kedvére öltöztetett: saját maga szabta és varrta ruháimat, első kis öltönyeimet, azonos anyagú nyakkendőimet, de tőle kaptam az első mesés könyveket,' majd az indiános Cooper- és a kalandos Verne-köteteket. Elsős kisiskolás voltam, amikor az orosz hadifogságból hazatért nagybácsim háborús élményeiről, nehézségek elviseléséről, ártatlan áldozatokról, elesett és megfagyott katonákról, emberi helytállásról, hétköznapi hősökről mesélt, tőle kaptam lókai sorozatának egy-egy darabját, de csak kölcsönbe - „elolvasásra”. Engem azonban mindebből és minden másnál jobban érdekeltek a saját, „hol, ki és miért” kérdéseimre kapott válaszok, így szocializálódtam, formálódott gyermeki énem, alakult identitástudatom. így és csak így kerülhetett közel hozzám - így vált zsigerivé bennem - ember és környezete. Hiszem, hogy gyermeki miliőmnek is köszönhetem, hogy ezek a szavak éltető elemeim lettek. Tudom, gyermekkori környezetemnek is köszönhetem, hogy az és kötőszóval egy kifejezéssé vált két szót ma írásaimban is szimbiózisban kezelhetem, hiszen amit ez a két szó: ember és környezete - és amit tágabb tartalma és viszony- rendszere - jelent és nyújt nekem, az maga az élet. Igen, akár nagybetűvel is írva, így: Élet.
