Nógrád Megyei Hírlap, 2007. május (18. évfolyam, 101-125. szám)
2007-05-14 / 111. szám
4 NÓGRÁD MEGYE 2007. MÁJUS 14., HÉTFŐ jelek. 1973 januárjában a rettenet és félelem döbbent csöndje nehezedett Balassagyarmatra öt teljes napon keresztül. A karácsonyi szünetről tértek vissza a lányok kollégiumukba, mikor is egy határőr alezredes két fia - az apjuktól szerzett fegyverekkel - közülük tizenötöt túszul ejtett, egymillió forintot és egy helikoptert követelve, mellyel külföldre akartak utazni. Harangszó alatt tüzeltek a mesterlövészek Szabó Andrea - Mihalik Júlia A lányok szerencsére épségben túlélték a megaláztatás és a rémület iszonytató időszakát. A ma Sopronban élő Szabó Miklós gimnazistaként élte át a történteket: - Egy emberöltő telt el már a gyarmati túszdráma óta, de a nyugtalanságnak, a félelemnek, az izgalomnak és a döbbenetnek az a különös érzelemve- gyülete, amit az akkor negyedikes balas- sis diákként éreztem, még mindig felidézhető számomra. Bár az akkor átélt valóság mára már átszíneződhetett, a tények mozaikdarabkákra estek szét, de bennem maradt például a téli szünet utáni első nap zavarodottsága, tanáraink nyugtalan arca, a sugdolózó csoportok a gimnázium folyosóm, a lassan mindenkihez eljutó hír: kora reggeltől két fegyveres fiú tart fogva a lánykollégium egy szobájában tizenöt lányt. Aztán innentől kezdve napokig az ellenőrizhetetlen hírek tucatjai tartották izgalomban az iskolát. „A folyosón már határőrök állnak farkaskutyákkal...” „Az apjuk reggel beszélt velük az ajtón keresztül, de kilőttek a lába elé...” „A vágóhídról küldenek be a lányoknak fazekakban felvágottat, hogy ne éhezzenek...” „Egy kiskatona, ahogy az egyik kezével betolta a félig nyitott ajtón a fazekat, a másik kezével kirántotta a folyosóra az érte nyúló lányt...” „Egyedül az ideggyógyászt engedték be, hogy beszélhessen a lányokkal, mert ismerte a fiúkat, korábban kezelte őket...” „Ő hozta a hírt, hogy az öcs már kezd kikészülni, csak a bátyja terrorizálja...” „Egy lány - ahogy szokás szerint kiönteni készült az első emeleti ablakból a vizelettel teli vödröt - leugrott az utcára, csak az orra zúzódott össze, mert az épület sarkához menekülve megcsúszott...” „Helikoptert kértek, hogy Görögországba disszidáljanak...” „A helikopter csak a laktanya udvarán tudott volna leszállni, de az odamenetelt a túszejtők nem merték megkockáztatni...” „Most meg egy fegyverekkel telerakott buszt kértek, leragasztott ablakokkal...” „Mesterlövészek érkeztek a városba...” „A nagyobbik fiú kilőtt az ablakon, a golyó a tanácsháza tárgyalótermében a tanácselnök székében akadt el...” A Gyarmatot begyűrűző pletykák, rémhírek és néha tényszerű információk hullámaiból kitekintve feltűnő volt a tévé, rádió hallgatása az ügyről. Még a Szabad Európa Rádió is késve és szűk terjedelemben jelezte az itt történteket. Nem információéhségünkre, inkább fiatalos kíváncsiságunkra fogom, hogy barátaimmal közelről próbáltuk végigkísérni az eseményeket, ameddig lehetett. Az első nap, a tanítás után még a busz- pályaudvar felől közelítve a tanácsháza sarkáig, a kordont álló munkásőrök hátáig jutottunk. Onnan nézhettünk fel a titokzatos ablakokra, és hallgathattuk a jól értesült bámészkodókat. Másnap azonban a gimnázium megtiltotta, hogy diákjai a helyszín közelébe menjenek, sőt osztályonként meg kellett szervezni a tanítás utáni csoportos hazamenetelt. Ez persze nem tartott vissza bennünket attól, hogy esténként, feltűrt kabátgallérral ne ácsorogjunk újra meg újra az egyre kijjebb húzódó kordon mögött. Mindmáig elevenen idéződik fel, hogy a nappal hallott egyre vadabb hírek után milyen borzongáskeltő volt az elsötétített épület néma, zárt ablakainak esti látványa. Emlékszem még arra is, hogy az ablakpárkányról leugró leány szerencsés megmenekülését követő napon, váratlanul tanítási óráról kértek ki néhány negyedikes évfolyamtársammal együtt. Teherautóval vittek ki bennünket a szüA szekrény mely máig őrzi a lövöldöző testvérpár egyik golyójának helyét gyi út melletti, birkaakloknak tetsző raktárak egyikéhez, ahol nagy laticelmatracokkal kellett teleraknunk a kocsit. Bár a Teleki utca sarkánál leszállítottak bennünket az autóról, de később azt hallottuk, hogy ezeket a szivacsokat a kollégium ablakai alá tették le. Azt hiszem, jól emlékszem arra is, amit az utolsó napon, a nyomasztó események után éreztem. Úgy rémlik, déltájban egy robbanásszerű zaj csattant fel egy rövid sorozat hangjával egyetemben. Aztán emberek futottak fel a gyógyszertár felől a Teleki utcán. „Vége van! Lelőtték őket!” Nemsokára már módosult a hír: „Csak a nagyobbikat..., a lányokat mentő vitte a kórházba..,, integettek az autóablakokból...” Nem a durva halál, a tragédia megrázkódtatása, hanem a megkönnyebbülés volt valószínűleg mindannyiunkban, mintha valami teher alól szabadult volna fel a város: még a téli nap is kisütött. Azokban a percekben az élet újra elevennek és biztonságosnak tetszett - mesélte el a túszdráma egykori tanúja.- Az idősebb Pintye-fiú, szokatlan megjelenésével - kopaszra borotvált fejével - a túszdrámát közvetlenül megelőző éjszakán, egy óra körül, feltűnt Snancsik József mentősnek. Emlékezete szerint a fiatalember nem sokkal korábban váltott erre a külsőre. Azon az éjjelen a fiúk a mozi előtt beszélgettek néhány srác társaságában. Tengerésztarisznyához hasonló, láthatóan nem üres sportszatyor volt valamelyiküknél. Feltételezések szerint abban lehettek a fegyverek. Másnap reggel Srancsik Józsefet már azzal ébresztette az édesanyja, hogy valami történt a városban, lezárták a főutcát, korábban kellene beérnie munkahelyére. így is tett, átöltözött, s megtudta, hogy a lánykollégiumhoz kell menni, de az okról nem szóltak neki sem.- Ahol most a szobor van, egy- építési terület volt,. abban az időben bontottak le ott egy földszintes sarokházat, az Ipoly Szálló javában üzemelt, de ki volt ürítve minden, s az összes utcát lezárták. Engem erre az építési területre küldtek az első nap, aztán később, mentővel együtt „betelepítettek” a kollégium udvarára. Akkor már tudtuk, hogy túszul ejtettek lányokat, de részletek persze továbbra sem voltak ismeretesek. A történések minden képzeletet felülmúló, elképesztő rendkívüliségéről mondta a már nyugállományban lévő mentős:- Magyarországon elképzelhetetlen Az ablakok melyekből Pintyéék lőttek volt abban az időben ilyen erőszakos cselekmény, ráadásul a szülők olyan beosztásban voltak, hogy gyerekeikről senki sem feltételezte, hogy képesek volnának erre. Mármint, hogy túszokat ejtsenek, fenyegessenek, buszt, helikoptert, pénzt követeljenek, Nyugatra akarjanak menni. Borzalmas hidegre váltott azon a héten az időjárás, mínusz 16-18 fokot mértek, amibe tudtunk, betakaróztunk, hiszen akkor a mentőkocsinak sem volt jó fette-------iii----~--te u ek°dr I a fm a »1 1 * ® k al /S3. I Balassa Sr*a.nná i* '•5? a __ l’V iiéT° '«kJXn T1 W SíSK,™-'"1' hires' Na Miliők,, SSSJ, a/SJSf»*. «M.|; * ss^^rsss •»- fayolErSL' fm tonm, j * A korabeli újság meglehetősen szűkszavúan számolt be az fvábtó pénze^(Met^t^ A tűit • —l- - í fM'rh I '■ eseményekről fűtése. Mellettünk állt egy kiskatona, hatalmas rádió adó-vevővel, neki is adtunk takaróféleséget. Ott voltunk, de nagyon hosszú ideig. Később aztán leváltottak, de még kétszer ki kellett menni. Egyszer készülődés félreérthetetlen jeleire lett figyelmes:- Azon a bizonyos építési területen - amit elhelyezkedése miatt a fiúk nem láthattak, legfeljebb a szemben lévő tanácsházát figyelhették - egy műhelykocsihoz hasonló jármű tűnt fel, Csepel alvázra szerelt batár volt. s elkezdtek ráépíteni egy trambulin- szerű részt, miután pontosan bemérték a kollégiumi ablakmagasságot. Kétcolos fenyődeszkából lényegében egy pluszplatót emeltek, golyóálló mellényt viselő katonák helyezkedtek el rajta egy kutyával. Mint később megtudtuk, az volt a terv, hogy ezzel a járművel megközelítik az épületet, elvonják valahogyan a túszejtők figyelmét és behatolnak az ablakon. Ám közbejöttek bizonyos dolgok. A baj ott kezdődött, hogy dízelüzemű volt a teherautó, nem indult be, tüzet is raktak, hogy melegítsék az olajat, majd hoztak egy rakás akkumulátort, húzták-vonták a kocsit, de a motor sehogyan sem engedelmeskedett. Napok teltek el. Eseménytelenül? Nem egészen. A mentők szerdai napon kapták az első riasztást..- A vélekedésekkel ellentétben nem két mentő volt ott, hanem három. A miénk akkor már bent állt az udvaron, az egyik a jelenlegi buszmegálló helyén. Hallottuk mi a katonai rádión keresztül, hogy valami történni fog. Egyébként más mód nem volt a tájékozódásra, az újság, a rádió ugyanis semmit nem közölt az eseményről. Ennek ellenére csak híre ment a szörnyűségnek, mégpedig alapos tévhíre...- Egyszer jött három vagy négy személygépkocsi Pest felől, keresték a forradalmat.., mint közölték, segíteni jöttek... Az igazoltató munkásőrök a második keresztutcáig irányították őket, s a jövevények ott egyenesen a rendőrök karjaiba futottak.- Azt hiszem, szerdán kiugrott az ablakon az egyik kislány, ha jól emlékszem a combcsontja tört el. PUlanatok alatt elvitték a helyszínről. Volt egy másik emlékezetes mozzanat is az egyik napon: a tanácselnök bement az irodájába, amelyen a gépfegyveres fiatalember - az átellenes oldalról célba véve az épület ablakát - „átengedett” egy lövedéket. Mikor magát a lövést hallottuk, még nem tudtuk, mi is történt... Az események folytatódtak: a testvérpár követelőzésekkel állt elő. A férfi-elmeosztály ismert pszichiáterével két ízben is hajlandók voltak szóba állni, az anyjukkal nem, tudtommal megfenyegették, hogy távozzon... Úgy tudom, a főorvosra eleinte hallgattak, aztán valami okból mégis megmakacsolták magukat. Egyre több gondjuk volt már azonban ekkor a túszejtőknek is, mert élelmiszert, vizet követeltek, de már a radiátorcsövekből is engedték le a vizet, azt itták... A szennyes vödröt időnként egyik lánnyal kiöntették az ablakon, az egész utca úszott a koszban. Ahogyan telt az idő, az elviselhetetlen- ségig fokozódott az izgatottság. Az a férfi akit szintén sokan ismertek Gyarmaton, s aki megtanította lőni a gyerekeket - magából kikelve kiabált...- Az ötödik nap, péntek volt az istenigazából feszült nap, mert akkor már mindenféleképpen ki akarták szabadítani a lányokat, meg akarták oldani a rendkívüli helyzetet. Ki-ki átfagyva, pattanásig feszült idegekkel várakozott. Már bementünk a kazánházba is, ahol a csövekre feküdtünk, hogy kicsit melegedjünk. Akikkel ott a helyszínen szót váltottunk, azoktól azt hallottuk, hogy a fiúk életét meg kell kímélni. Beszélgetésfoszlányokból azt is kikövetkeztettük, hogy a tanácsháza és a volt megyeháza padlásán is mesterlövészek helyezkedtek el. Olyan csend volt, hogy semmit nem lehetett hallani, mégis érezték, közel a végkifejlet.- Déli tizenkét óra előtt pár perccel valaki megszólalt: ma harangozni fognak. Tudniillik vasárnaptól a harang nem szólalt meg. Közben csökkent a hideg, s beindították a Csepelt. Tudni kell azt is, hogy az idősebb testvér félt, hogy le fogják lőni, nyüván a megtévesztés céljával vett fel női sapkát és pulóvert. (A kollégiumban elhangzottakat lehallgatták.) Óriási zajjal indult be a Csepel, s közben elkezdtek harangozni. Mindez annyira megzavarhatta a fiatalembert, hogy félretette minden addigi óvatosságát. Először * egy lányt küldött az ablakhoz, hogy nézze meg, mi van odakint, de az nem látott, nem láthatott semmi különöset. Aztán ő maga lépett oda, kihajolt... s azon nyomban azonosították, ki viseli a narancssár- ga sapkát es a lila pulóvert. A katonai rádióból jól kivehetően hallottuk: ablakban a cél, majd azt, hogy: tűz!... A lányok rögtön a lövések után feltépték az ajtót, s rohantak le a lépcsőn, mind a tizenhármán behúzódtak egyetlen mentőkocsiba. Könyörögni kellett nekik, hogy páran legalább jöjjenek ki, üljenek át a hamar átérkező, másik mentőbe, nem zsúfolódhatnak össze egyben ennyien, ráadásul az ajtót sem lehetett becsukni. Nehezen, de csak sikerült rávenni őket erre. Szirénázva indultak velük a kórházba. Két vagy három golyó a kollégiumablak párkányába fúródott, s persze nem ennyit lőttek ki. Srancsik József bement az ominózus, parkettás, nagyobb helyiségbe. ... Az ablaktól mintegy három méterre feküdt az élettelen test, tenyérnyi seb volt a hasán, szétlőtték az ujjait azon a kezén, amelyikkel a géppisztolyt fogta. Két lövedék a homlokán, kettő a szíve fölött érte.
