Nógrád Megyei Hírlap, 2006. január (17. évfolyam, 1-26. szám)
2006-01-10 / 8. szám
2 2006. JANUAR 10., KEDD NOGRAD MEGYE Kazahsztántól Nagylócig tartott a Lesskó család útja Nagylóc. Lesskó László Beregszászon született, magyar iskolába azonban sohasem járhatott. Pedagógus édesanyja tanította otthon a magyar nyelvre, majd később tanulásként egyetemista korában a hazaírt leveleket édesanyja pirossal kijavítva küldte vissza fiának. Az odesszai agrártudományi egyetemre ment továbbtanulni, aztán a kazahsztáni szőlészeti, gyümölcsészeti kutatóintézetnél képezte tovább magát. Felesége, Éva, szintén Kárpátalján született, de mivel magyarként máshol nem tanulhatott, az alma-atai egyetem vegyész szakára jelentkezett. Kazahsztánban házasodtak össze, majd megszületett fiuk, Zoltán, aki 1992-ben Magyarországra jött és a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult tovább. Ekkor írta alá, a ka- zah és a magyar oktatási minisztérium az államközi egyezményt, amelyet Lesskó László kezdeményezett. A Lesskó házaspár fia, Zoltán informatikusként dolgozik a fővárosban, s 12 évi itt-tartózko- dás után kaphatta csak meg a magyar állampolgárságot.- Milyen okból döntött úgy az 1960-as években, hogy a középázsiai országban dolgozik élete következő szakaszában?- A deportálás egy kifinomított módszere miatt, frissen végzett diákként nem oda mehettem dolgozni, ahová a szívem húzott, hanem oda, ahová irányítottak, Kazahsztánba, Al- ma-Atába. Öt évig csak egy igazolás volt a kezemben, hogy elvégeztem az egyetemet, a diplomámat ugyanis csak öt év munka után kaphattam kézhez. Amikor 1965-ben Kazahsztánba érkeztem, azt hittem én leszek az egyetlen magyar, de tévedtem. A munkakörömnek köszönhetően az ország minden megyéjét bejártam, s rengeteg, már ott született magyarral találkoztam. Az első Kazahsztánba érkező magyarok az első világháború hadifoglyai voltak. A ma- gyar-kazah házasságokból három-négy korosztály született, rendre viselve az apák magyar vezetéknevét és magyar származásuk tudatát. A következő magyar hullám a második világháború hadifoglyaival érkezett, akikből túlélő nemigen maradt, hiszen valamennyien a gulág áldozatai lettek. Majd a „máleny- kij robot” áldozatai képezték az utánpótlást 1944-ben, aztán 1956-ban újabb áldozatok kerültek Kazahsztánba is. A „szűzföld feltörése” és egyéb pártprogramok címén sok magyar fiatalt telepítettek át Kárpátaljáról, de a katonaköteles fiúk rendszerint kazah földön és Szibériában töltötték a katonai szolgálatukat.- Hogyan kerültek Kazahsztánból Nagylócra?- Az előzményekhez tartozik n. János Pál pápa 2001-es kazahsztáni látogatása. A fogadásán ugyanis mi is részt vettünk, ahol kéréssel fordultunk hozzá: „Szentatya! Segítsen a kazahsztáni magyaroknak hazatérni a történelmi hazába!" Az ezt követő két évben még semmilyen észrevehető változás nem történt életünkben, azonban a tél bekö- szöntével váratlanul meghívót kaptunk a fiunktól, aki dolgozó diákként Magyarországon tartózkodott. Ő tudta: az alma-atai lakásunkban már négy éve elvágták a távfűtési vezetékeket, s nem biztos, hogy kibírjuk a zúzmara lepte falak közötti ötödik telelést. Ekkor a legrövidebb úton beszereztük az utazáshoz szükséges vízumokat, vonatjegyeket és advent harmadik hetében a csikorgó fagyban nekivágtunk az útnak... Aztán sorozatban következtek, illetve folytatódtak a kisebb-nagyobb csodák, amelyek nem történhettek meg az Urunk tudta nélkül. Hosszú, hétnapos, viszontagságokkal teli utazásunk után végre éjféltájban megérkeztünk az alvó Nagylócra, ebbe a csodaszép cserháti községbe, ahova elkísért a ropogós kazahsztáni tél. Mielőtt tehát idekerültünk, egy kis híján négy keserves évtizedes életutat kellett megtennünk, amely Közép-Ázsia legnagyobb köztársaságán, Kazahsztánon vezetett át. Ez az idő nem múlhatott el anélkül, hogy ne kövesedjen meg bennem egy sajátos Lesskóék saját maguknak sütik a kenyerüket, kazah szokások szerint rozsból szemlélet, amely a nagy unióban kidolgozott és megvalósított „homo szov- jetikusz” emberi fajt formáló ideológiával szembeni ellenállásból és az állami ideológiától sokban lényegesen eltérő ázsiai életvitel különleges ötvözetéből jött létre. Talán ide illik az ismert közmondás is, mely szerint: ki hogy (hol) él, úgy ítél. Ezzel a belénk sulykolt és hozzánk nőtt szemlélettel a tarsolyunkban, végre sikerült kiszabadulni Kazahsztán „szerető öleléséből”, azzal a rég óhajtott vággyal, hogyha csak egyetlen egy legitim mód van rá, itt maradjunk, hogy többet már ne kelljen visszatérni a távoli országba.- Mi volt az első élményük a faluba érve?- Még ki se szálltunk az autóból, amikor a szemfüles leendő szomszédunk észrevett és köszönt: „Isten hozta önöket és kellemes karácsonyi ünnepeket!” - mondta, majd egy doboz szaloncukorral ajándékozott meg bennünket. Olyan szeretetteljes fogadtatásban részesültünk, elsősorban az akkori helybeli plébános, Finta Lajos atya és sok más, teljesen ismeretlen falubeli részéről, hogy szinte megdöbbentő volt a keresztény testvéri szeretet. Megérkezésünk után sorozatban kaptuk a segítséget teljesen ismeretlen emberektől: edények, függönyök, ágytakaró, ruhák, háztartási berendezések, tűzhely. Nagyszerű volt érezni a segítő jobbot, s csodálatos volt hallani, hogy reggelente a szomszéd magyarul kíván „Jó reggelt” és nem a „zdrásztvujtyét”, vagy a „szalamalej- kumot” halljuk. A rádió is „tud” magyarul, a Rákóczi-indulóval kezdi a napot és azzal a Himnusszal végzi, amit mi Kazahsztánban könnyező szemekkel, csak nagyon halkan dúdolhattunk. Az, amit itt természetesnek tartanak, hogy a templomban magyar nyelven hallgatják az igét, magyarul imádkoznak és éneklik a „Mennyből az angyalt”, számunkra hihetetlen élmény volt, amelyben az első itt töltött karácsonyig nem volt részünk.- Hogyan látják kazahsztáni szemmel Nagylócot?- Ez a számtalan szépséggel megáldott kis község, amely rövidesen az új, szűkebb hazánknak bizonyult csodaszép, tiszta, s rengeteg virággal díszített udvarokkal és szebbnél szebb házakkal teli. Letelepedve azonban megdöbbenve tapasztaltam, hogy reggelente nem kolompol, nem tülköl a pásztor, nincs egyetlen tehéncsorda, se konda, az utakon lovas fogatok helyett 20 tonnás kamionok jól érezhető földrengést, a házfalak és mennyezetek repedését okozva száguldoznak éjjel-nappal, fittyet hányva a forgalmi törvényekre és komolyan veszélyeztetve a lakosság épségét. Ugyanakkor szívmelengető figyelmességet és segítőkészséget tapasztaltam a polgármesteri hivatal valamennyi dolgozójánál. Korlátozott lehetőségeik ellenére mindenkor igyekeznek segítő jobbot nyújtani, mellékelve az atyaf-anyai szeretetüket is. Áldott jó szomszédok vesznek körül és Ugyanilyen segítőkész falubeliekkel találkozunk naponta, akik érdeklődnek hogylé- tünk felől.- Milyen a kazahsztáni magyarok sorsa?- Nem azért vágytunk ide, mintha nem tetszett volna az örök hósapkával borított hat- és hétezer méter magas hegylánccal peremezett Alma-Ata, vagy a lejjebb fekvő tengernyi nagyságú beláthatatlan sivatag, vagy a közöttük meghúzódó oázisok, a zöldellő sztyeppék ugyancsak beláthatatlan legelőivel és búzatábláival, szőlőivel és gyümölcsöseivel, valamint a napbarnított dolgos lakosaival. Mindezekkel soha nem volt, s ma sincs semmi bajom. A legnagyobb fejfájást és lelki fájdalmakat a rendszer okozta, amely az államapparátusával igyekezett minél fájdalmasabban ránk - magyarokra - nehezedni, és megalázni. Mert köztudott, hogy az egész volt Szovjetunió területén, így Kazahsztánban is a magyar ember a nemzetisége miatt minden időben, egészen az unió összeomlásáig, üldözött sorsra jutott. Ezen felül csak az volt a legfájóbb, hogy a származásunk szerinti magyar hazánk mindenkori vezetői- 1917-től mindmáig - nem voltak hajlandók tudomást venni a többnyire deportált hadifoglyokról, „málenkij robotra” ítéltekről, az 1956-os forradalom fiairól és azok leszár- mazottairól. Összegezve, duplán szenvedtünk és szenvedünk ma is a negatív megkülönböztetéstől Kazahsztánban a magyarságunk miatt (mindebből persze kivételt képeztek a KGB-ügynökök és KP-tagok).- A sok szenvedés nem késztette önöket arra, hogy minél előbb hazatérjenek?- Kezdetben a szovjet „vasfüggöny” miatt nem térhettünk haza, majd az új magyar törvényhozók alkotta vasfüggöny miatt! A nagy atrocitások idején, 1936 és 1953 között, számtalan magyart tartóztattak le és végeztek ki koholt vádak alapján, például angol vagy japán kémnek minősítve, és a családtagok megkapták a minden dossziéban feltüntetett, lemoshatatlan cégért: „népellenség gyerekei”. A kilátástalannak látszó helyzetünkben mégis hittünk és reménykedtünk a pozitív változásokban. Ennek előfényét Gorbacsov „peresztrojkája” villantotta fel: leomlott a vasfüggöny, engedélyezték a nemzetiségi szervezeteket Óriási lelkesedéssel mi is létrehoztuk 1990-ben a Kazahsztáni Magyarok Szövetségét, amiről táviratban értesítettem Gorbacsov és Göncz urakat. Az előbbitől kaptunk egy köszöntő visszajelzést, a másodiktól semmit Hét nehéz év elteltével újabb remény csillant fel előttünk - Göncz úr Alma-Atába látogatott. Egy méter átmérőjű hatalmas kenyérrel „Isten hozta elnök úr felirattal”, sóval és 77 szál fehér rózsával fogadtuk őt a reptéren. Együtt törölgettük a kicsorduló könnyeket, amikor a vele egykorú magyarjaink beszámoltak a kegyetlen életútjaikról, miközben átnyújtották a haza- telepedésről szóló kérelmeket. Búcsúzásul ígéretet kaptunk: „Gondolkodni fogok, hogyan segítsek nektek”, a mai napig gondolkodik... Mi, kazahsztáni magyarok lényegesen különbözünk, mondjuk a kaliforniai magyaroktól, akik most már akkor jöhetnek „haza”, amikor kedvük szoty- tyan. Kazahsztánban rendszerint feltették a helybeli szomszédaink, munkatársaink a cinikus kérdést: „a németek, zsidók és lengyelek már rég elutaztak Kazahsztánból a hazájukba, ti miért nem mentek?” Nehéz nekünk megmagyarázni, hogy a fent említett anyaországok törvénye ezt segíti, a miénk pedig nem. De reméljük, hogy a jó Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan... s íme bizonyítékként a mi példánk.- A fájdalmas és rossz emlékek mellett mi az amire szívesen emlékeznek vissza, ami szépnek mondható?- Együttérzést, segítséget és őszinte támogatást is kaptunk magyarként, de csakis a helybeli kazah lakosságtól, mert mindannyian tudták és vallották, hogy közeli etnikai rokonságban állunk. Kazahsztánban sajnos meglehetősen kevés magyar ember tud erről a rokonságról, miközben szinte minden felnőtt kazahnak - származástól és képzettségtől függetlenül - a magyar szó hallatára testvéri kötődése jut eszébe. Itt el kell mondanom, hogy a mai kazah népnek egy jelentős részét a kun törzs képezi, akiknek egy kis csoportját IV. Béla királyunk honosította meg. Sokszor emlegették a kazahok, hogy Kazahsztánban mind a „nagy orosz testvértől” szenvedünk, de mint mondták, „mi mégis itthon vagyunk, ti pedig Kazahsztán, a világ kilencedik leg nagyobb területű országa (Magyarországnál 24-szer nagyobb), a volt Szovjetunió utódállama, amely 1991-ben vált függetlenné. Lakosságának száma 16,85 millió, s a kőolajnak kő szönhetően a világ legfontosabb országai közé emelkedett. Az államfő, Nurszultan Nazarbajev, mára szovjet időkben is az ország első embere volt, csak akkor nem köztársasági elnök volt a címe, mint ma, hanem a kommunista párt első titkára. A 16 éve hivatalban lévő, 65 éves Nazarbajev elnök a szavazatok több mint kilencven százalékát szerezte meg a tavaly decemberi választásokon, s ezáltal újabb hét évig, azaz 2012-ig irányíthatja a középázsiai államot A függetlenné válás óta még egyetlen választást sem ismertek el szabadnak és tisztességesnek a volt szovjet köztársaságban. Az európai értelemben vett demokráciától Kazahsztán még messze áll, de azért tagadhatatlan, hogy a figgetlenség elnyerése óta nagy utat járt be. száműzetésben”. A kazah gazda sokszor elővette a lángoskenyerét - nemegyszer az utolsót - kettétörte és megfelezte a magyar szomszédjával.- Mit jelent önök számára magyarnak lenni?- A magyarságtudatot, az anyatejjel szívtuk magunkba, s mindig is büszkék voltunk magyarságunkra, amelyet nyíltan vállaltunk. Otthon, Beregszászon a Kossuth és a Petőfi rádió mellett a Szabad Európa és az Amerika Hangja szólt, emellett gyermekként is tudtuk, hogy mit szabad mondani és mit nem, mit tudhatnak mások és mit nem. Magyarországon, magyar szülőktől, magyar állampolgárként születtem, de sajnos nem hiszem, hogy megélem, hogy ismét magyar állampolgár legyek, mivel a ma életben lévő törvények nem segítik a határon túli magyarok hazatérését. Nem értem, hogy történhetett ez a szörnyűség, ahogy azt sem, hogy miért hagyta a hazám, hogy elveszítsem az állampolgárságom!- Végleges otthonuknak tekintik Nagylócot?- Mára külföldi látogatókból egész családommal együtt lóci lakosok lettünk, s csak azt szeretnénk, hogy az életünk befejező szakaszán ránk is vonatkozna nagy írónk, Vörösmarty Mihály utasítása: „Itt élned, s halnod kell!” Mert valóban csodálatos ez az ország, az emberek. Nem csak Gogol dicsérte, hogy „csodálatos a Dnyeper csendes időben...” Számunkra még inkább gyönyörűbb a mi hazánk, a Duna, a Tisza és nemcsak a folyói, hegyei, völgyei, tavai, rétjei, mezői és annak áldott dolgozói, csodálatos az évezrede küzdő nemzetünk! Szeles Enikő Informatikus fia „trükkjeinek" köszönhetően évekig egy régi laptoppal kommunikált Lesskó László a Magyarországra költözött gyermekével
