Nógrád Megyei Hírlap, 2001. március (12. évfolyam, 51-75. szám)

2001-03-03 / 53. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN r BALASSAGYARMAT MEGYE KORKÉP PÁSZTÓ 2001. MÁRCIUS 3., SZOMBAT Faggyal búcsúzott a február, sűrű szemű hóeséssel kö­szöntött be a március. Ez idő tájt persze már nem la­tyakot, havas esőt és hideg, északi szelet vár az ember, de talán, mire e sorok meg­jelennek, már valóban tava­szi lesz az időjárás - az ezt ígérő meteorológus lelke le­gyen rajta... A magasabban fekvő területe­ken, úgy négy-ötszáz méterrel a tenger szintje felett, megma­radt az elmúlt egy hét alatt hullott hó. A völgyekben persze inkább havas eső esett, de pár óráig a hólepel is kitartott Persze a hegyekben is megol­vadt és -jegesedett a napközbeni me leg miatt, de a nagyobb erdők, különösen a bükkösök alja még most is őrzi a fehér kérget, fenyvesek mindig árnyékos talajára kevés jutott a té­li csapadékból, de ami oda ju- . tott, az meg is maradt. A Salgó alat­ti bükköst egy kicsit megtörte az elmúlt két hó nap időjárása, messziről is látni a le­törött ágak csonkjait. Per­sze a láncfűrész is sokat rit­kított ebben az erdőrész­ben, a kivágott rönkök a par­koló felé vezető út mellett he­vernek január óta. Az erdőrészben a napokban feküdt ott olyan bükkfa is, ame­lyiket tövestül csavarta ki az ágai­ra nehezedő téli csapadék súlya meg valami erősebb széllökés. A vaskos szálfa gyökerei akkora gödröt fordítottak ki a földből, hogy egy Trabant eltűnne ben­ne... A Salgó és a Boszorkány-kő közötti részre - úgy hívják az ilyen, két magaslat közötti, íves horpadást, hogy nyereg - telepí­tett, több fajból álló fenyves ennél sokkal rosszabb állapotban van. Az örökzöld lombok megtartot­ták a havat, az ónos esőt, de még a zúzmarát is. A hatalmas teher, meg az azt megtöbbszöröző szél­nyomás az erdeifenyők kö­zül jó párnak letörte a ko­ronáját. Ezek törzs­csonkja úgy áll, mint valami furcsa, rőtvörös k é r g ű felkiáltó­jel... Olyan is akad per­sze, amelyik tö- vestől dőlt ki, másoknak az ágait törte meg a hó, a jég és a szél együttes ereje. Az erdő alja teli van túrásnyomokkal, s egy vaddisznó majdnem te­nyérnyi, de a jégkéreg tetején már erősen elmosódott lábnyo­mait is megtalálom. Az egyik feltúrt részről egy szajkó röp­pen fel közeledtemre - először éppen felém indul a levegőben, de az­tán tesz egy fordulatot, s eltű­nik a szemem elől a sűrű lombok között. Bezzeg ha nem a földön érem őt, fe- nyőtoboz-keresgélés köz­ben! Fellármázta volna a fél erdőt, hogy ember jár a fák alatt, most azon­ban, alighanem ijedté­ben, szokásával ellentét­ben, csendben maradt... A Boszorkány-kő oldala csupa hó, s túrásnyomok árul­kodnak arról, hogy errefelé is jár­tak a disznók. Csertölgyek állnak itt nagyrészt, azoknak az ősszel Miközben a kökörcsintöveket keresgélem, holló korrogását hal­lom nem is messziről. Zagyvaró­na felől érkeznek, s végül hat ma­dár gyülekezik össze a völgy fe­lett. Ketten kergetődznek is, látvá­Faragó Zoltán: T £■ /í ^ P / /í Ó Visszafelé menet a fenyves­ben egy csapatra való sárgafejű királykával találkozom. Az ap­rócska, még az ökörszemnél is kisebb madárkákból van vagy nyolc. Képtelenség azonban megszámolni őket, mert ide-oda bujkálnak az örökzöld lombok között, s legfeljebb kettőt-hár- mat látni belőlük egyszerre. Vé­gül aztán egyikük egészen kö­bolásszerű hang egy kilométerre is elhallatszik. Idén azonban, akármilyen tavasziasak voltak a téli hónapok, még egyetlen egy­szer sem hallottam. A termetes madár azonban nem valami megbízható időjós, sokszor már januárban kidobolja, hogy sze­rinte vége a télnek. Ezért is érthe­tetlen, hogy idén miért késleke­dik. Reméljük, nem azért, mert tud valamit... Az erdő egy másik zugából zöld küllő kiáltásai is hallatsza­nyos fordulatokat téve a levegő­ben, de aligha nászrepülés ez. Azon már régen túlvannak a var­júfélék óriásai. A szikla alatti fák közül halk, szomorú füttyentéseket hoz a szél. Süvöltők tanyáznak ott, a csonttollúakhoz hasonlóan téli madárvendégek. Nagyobb csapat lehet, mert egész kis füttykoncer­tet csapnak, mintha a vékony fel­hőréteg mögül sugarakat szóró napot köszöntenék. zelre merészkedik, lefelé fordul az ágon, s megmutatja a feje te­tejét díszítő, babszemnyinél is kisebb sárga foltot. Erről kapta a nevét: olyan, mintha kis arany­korona ékesítené a madár fej­búbját. Az út másik oldalán, a bük­kösben fekete harkály jelző­hangja száll. Általában száraz ág­csonkokon kopácsolva szokta je­lezni, hogy szerinte már itt van a tavasz és a párját keresi. Ez a dó­nak, s híre járja, hogy megérkez­tek néhányan a mediterrán vidé­keken telelő seregélyek közül. Időjárásfüggő ilyenkor, hogy mit csinálnak a madarak. A zöldike zsírozása azonban néha még reggelente is hallható, amikor még igencsak hideg van, s köd takarja el az ember elől a távo­labbi küátásokat. Ami azonban mi más is lehetne, mint a várva várt tavasz? Tavasz a hó alatt hullott makkjait keresgélték a sör- tés vadak. A környéken ezrével tanyázó csonttollú madarak az elmúlt na­pokban eltűntek a Medves- vidékről, de legalább kettő még itt van, mert amíg az egyik roppant méretű faóriás odvait vizsgála­tom, kettő leröppen közülük a fa tetejébe. „Szri-szri-szri” mondo­gatják a bóbitás, hegyes szárnyú északi vendégek; lehet, hogy vala­hol a környéken tanyázó társaikat szólítgatják. * Addig-addig próbá­lom őket becserkészni a teleobjek- tíwel, amíg el nem menekülnek. A végeredmény: se madár, se fotó. A lehető legrosszabb változat... A sziklaszirt érdekes állapoto­kat mutat: a déli oldalán a köny- nyen felmelegedő, sötét színű ba­zaltsziklákról elolvadt a hó, az ár­nyékos részeken és a mélyebb ha- sadékokban azonban, kissé meg­olvadva és jegesedve, de ott fehér­lenek még a hópámák. Egy héttel korábban a kökör­csinek még csak babszemnyi haj­tásokat bújtattak a föld felszíne fölé, most meg már ki is nyűt né­hány! Persze a védett sziklahasa­dékokban tenyésznek ezek a tö­vek, s inkább csak bimbók van­nak, mint kibomlott virágok. Az az egy-két mélylila szirom azon­ban gyönyörűen feldíszíti a kopár, csak a zuzmók sárga és zöld folt­jaival színesített sziklákat! A sző­rös hajtások többsége a kövek ré­seiben megmaradó kevéske föld­re lapul, hogy az időjárás viszon­tagságaitól védje magát. A bim­bók is olyanok, mint egy-egy kü­lönleges alakú hópehely: a szir­mokat fehér színű, hosszú szőrök sokasága veszi körül, hogy a hide­get távol tartsák a virágtól. A Salgo latkepe a Boszorkany-korol; az előtér­ben látható sziklagyepen tenyésznek a kora tavaszi vadvirágok a szerző felvételei Kelecsény az otthona: Lady Lovice regénybe illő élete Budapesten született, lakott Stockholmban, Genfben, Párizsban, Isztambulban, Londonban, New Yorkban, Zürichben „Ezúton örömmel értesítem, hogy dr. Mádl Ferenc, Magyarország köztársa­sági elnöke jelenlétében 2001. július 7-én, szombaton Kelecsényben ünnepé­lyes keretek között kerül sor az Ullein-Reviczky Antal Kulturális Központ megnyitójára. A hivatalos meghívót később postázzuk.” A szívélyes hangú sorok Ullein-Reviczky Lovice Máriától, a Magyamándortól három kilométer­re található kelecsényi Reviczky-kastély tulajdonosától kaptuk, amelyet ez­úton is köszönünk, s a nevezetes eseményen lapunk és kiadónk méltón kép­viselteti majd magát. Az alábbi interjú az 1822-ben klasszicista stílusban épített, 1877-ben átalakított, háromhektáros természetvédelmi parkban álló, szépen felújított műemléki épület jelenlegi úrnőjével készült.- Gyönyörű ez a kastély: sárga a hom- lokzata, piros cseréptetős, ablakainak ke­rete sötétzöld. Hogy lett az öné?- Teljesen véletlenül - válaszolta a kar­csú, szőke asszony, aki nem szereti, ha grófnőnek szólítják, mondván, Magyaror­szágon nincsenek ilyen rangok, s aki egyik keresztnevét a „Lady Lovice” című romantikus angol regény főhőse után kapta. - Még '92-ben, Budapesten egy ár­verésen voltam a férjemmel, csaknem negyven fok meleg volt, hűvösebb helyre vágytunk. Autóztunk a Tátra felé, amikor az út mentén megláttuk a kastélyt. Ne­kem az első pillanatban megtetszett. Idáig mindig nagyvárosokban laktam, éppen egy ilyen eldugott helyet kerestem. Be­mentünk Magyamándorban a polgár- mesteri hivatalba, ott találkoztam Sán­dor István polgármesterrel, aki elmond­ta, a jövő héten lesz az árverés a kastély­ra. Megnyertem az árverést és megvet­tem a kastélyt. Gondoltuk, kevés javítás­ra lesz csak szükség, ehhez képest csak­nem nyolc évet kellett rajta dolgozni.- Nagyon sok munka van benne?- Teljesen fel kellett újítani az egé­szet. De nemcsak a kastélyt, hanem a parasztházakat, a melléképületeket is. Megszereztem a műemléki engedélyt, elkészült a terv, bevezettettem a gázt, a villanyt, a vizet, a telefont. A parkot is rendbe tetettem, a férjem tervezte a ró­zsakertet.- Ki az ön férje?- A férjem az angol Robert C. Bachmann, közismert zeneszerző és karmester. Romantikus körülmények között, a svájci Alpokban, 1979-ben is­merkedtünk össze, ahol mindketten a téli sportoknak hódoltunk. Robertem vi­lágutazó, ha tehetem, magam is elkísé­rem. Az Északi-sarkra azonban nem kö­vettem, mert ott nagyon hideg van, mí­nusz harminc fok.- Összeszámolta már, hogy hány or­szágban ét?- Budapesten születtem, négyéves vol­tam, amikor szüleimmel elhagytuk az or­szágot. A budapesti időkből csupán a Lánchíd hatalmas kőoroszlánjainak lát­ványa maradt meg. '43 őszén Stockholm­ba, onnan Isztambulba, majd Genfbe mentünk. Ezután Párizs következett, ahol egy nagyon színvonalas, de nehéz Lovice férjével, Robert C. Bachmannal ■ iskolában tanultam. Innen Londonba utaztunk, ahol végleg letelepedtünk. Az anyám angol diplomatacsaládból szár­mazik, apámmal Konstantinápolyban, egy hajókiránduláson ismer­kedtek össze. Meglátni és meg­szeretni egymást egy pillanat műve volt, 1929-ben kötöttek házasságot. Egyébként az édesanyámmal angolul, az édesapámmal magyarul be­széltem, együtt pedig franciául társalogtunk, mert az volt a diplomatanyelv. Ezen kívül né­metül és svájci németül is meg­tanultam. Londonban beirat­koztam a Centrál St. Martin ne­vű iskolába, ahol szobrászo­kat, festőket, ruhatervezőket képeztek. Az iskola elvégzése után rövid ideig az angol társa­dalmi élettel ismerkedtem, ek­kor történt, hogy első bálozó- ként a Buckingham-palotában bemutattak Erzsébet királynő­nek. Én voltam az utolsó, azóta megszűnt ez a hagyomány. A The Antique Porcelain Company nevű cégnél kaptam állást, kez­detben a londoni galériában, később New Yorkban, majd Zürichben dolgoztam. Ti­zennyolcadik századi fajansz- és porce­lángyűjteményekkel, francia bútorokkal, reneszánsz ékszerekkel foglalkoztunk. Olyan világhírességek fordultak meg ná­lunk, mint Greta Garbó, Gitta LoUobri- gida, Czukor György, Korda Sándor, Sal­vador DaR. De a Kennedy, a Rockefeller és az angol királyi család tagjaival is gyakran találkoztam. Ezt követően művészeti szakértőként a világ legnagyobb múzeu­mai és műgyűjtői kértek tőlem szaktaná­csot, s gyűjteményeket készítettem nagy cégek számára. Miután 1990-ben az édes­anyám meghalt, visszatértem Londonba.- Gyerekként miért vándorok családjá­val országról országra?- Az apám, aki régi nemesi család sar­ja, az első vüágháború után kettős pályán tevékenykedett. Diplomata volt Bécsben, Párizsban, Ankarában, Isztambulban, Zágrábban, s nemzetközi jogot tanított a debreceni tudományegyetemen. Öt nyel­vet beszélő, széles látókörű ember volt. A második vüágháború alatt a Teleky Pál és Kállai Miklós nevével fémjelzett nácieüe­nes külpolitikát szolgálta. Érdemeiért számtalan magyar és külföldi kitüntetést kapott, többek között a francia becsület- rendet is átvehette. Amikor a németek 1944. márciusában megszállták Magyar- országot, az apám tiltakozásul lemondott a stockholmi nagyköveti tisztéről, mire a magyar nácik megfosztották az állampol­gárságától. A kommunisták sem tartottak igényt a szolgálataira, így többé nem tér­hetett haza. Vándorlásaink idején újság­cikkeket írt különböző lapoknak, s egyete­meken tartott előadást. Genfben írta meg „Német háború - orosz béke” című híres könyvét, amely a rendszerváltás után Ma­gyarországon is megjelent. A Londonban való letelepedésünk után sem vette fel a brit áüampolgárságot, mert ott is magyar­nak érezte magát. Édesapám hatvanegy évesen, 1955-ben hunyt el, nem bírta to­vább elviselni, hogy Magyarország örökre elveszett számára.- Mikor és hogyan határozta el, hogy hazatér Magyarországra?- Találkoztam magyar politikusokkal, akik hívtak haza. Azt gondoltam, ez tény­leg fantasztikus lehetőség lenne. Édes­apám emlékére 1993-ban, Budapesten megszerveztem a pünkösdi fesztivált, amelyen az egész Antall-kormány megfor­dult, Mádl Ferenc volt a ren­dezvény házigazdája, főven­dége pedig Göncz Árpád köz- társasági elnök. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Uyen finom embereket ismerhetek.- Milyen érzés vök haza­jönni?- Nagyon boldog voltam, mert egész életemben ez volt a vágyam. Fél évszázad múl­tán tértem vissza Magyaror­szágra.- Ön gyakran forog herce­gek, grófok, híres poktikusok társaságában. Hogyan ért szót Kelecsénypusztán az egyszerű emberekkel?- Nekem az egyszerű em­ber ugyanolyan, mint az arisztokrata. Én ugyanúgy viselkedem egy parasztemberrel, mint mondjuk Károly herceggel. Nekem a vilá­gon nagyon szegény és nagyon gazdag barátaim egyaránt vannak. A fejkendős asszonyok a környékbeli piacokon engem úgy köszöntenek, hogy „Szia, barát­nőm!”, s virágot adnak.-Mi a célja a kastékyal?- Ez egy kulturális centrum lesz, sze­retném itt mindazt bemutatni, ami Ma­gyarországon a legjobb. Szeretnék kiállí­tásokat, a férjem közreműködésével kon­certeket rendezni. A tervem egész Nógrád megye fejlődését fogja szolgálni. Apám az egyik cikkében így fogalmazott: a jövőben egy egységes Európa lesz, és Magyaror­szág Európa szívéhez fog tartozni. Ez volt az ő álma, amely most már remélhetően hamarosan valósággá válik. A magam módján szeretnék édesapám álmának megvalósításához hozzájárulni, ezért jöt­tem haza és vettem meg ezt a kastélyt. Gyermekem nincs, legalább marad egy emlék az Ullein-Reviczky család után sze­retett szülőhazámban. KOLAJ LÁSZLÓ A svájci Alpokban repülőgépükkel épségben landolt élete párjával _m

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom