Nógrád Megyei Hírlap, 2000. augusztus (11. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-12 / 188. szám

2000. AUGUSZTUS 12., SZOMBAT MÚLTIDÉZŐ Nógrád Megyei Hírlap - 9. oldal Emlékképek az ötvenes-hatvanas évek Tarjánjáról Salgótarjánban születtem, gyermekkoromat és ifjúkorom egy részét is ebben a városban éltem le. 18 évesen pesti egyetemista lettem, az egyetem elvégzése után 23 éves koromtól pedig már csak látogatóba jártam haza szülővárosomba. Harminc év elteltével, most már csak nagy ritkán „hazatérve”, nemcsak tűnődve, hanem szomorú szívvel is járom végig a valahai utcákat, életem régi színtereit. Az ötvenes-hatvanas évek Tarjánját már aligha lelhetem föl. Azt, amely még akkor - a Vásár téren és a Rákóczi út fölött települt lakótelepei ellenére is - megőrizte a két háború közötti bányászváros sajátos arcu­latát, szegénysége ellenére is meghittségét, otthonosságát, öntudatos tartását, meleg emberi kapcsolatait, érdekes és jel­legzetes kisvárosi figuráit, tisztviselőit, hivatalnokait, kereskedőit, pedagógusait, karakteres gyári munkásait, a környékbeli falvakból bejáró, viseletbe öltözött falusi asszonyait, meg sok-sok tehetséges diákját. A megélhetés szerény, de kiszámítható biztonságát... Az öregedő lakóházak és lakó­tömbök, a céltalanul lődörgő fiatal férfiakat látva összeszorul a szí­vem. Hol van a régi Tarján? Mi ma­radt belőle? Erre az utolsó kérdésre én nem is válaszolhatnék. Nem itt élek. Erről majd valaki más írhat­na. Én csak a régi Tarjánt szeret­ném felidézni. Mert manapság - és nemcsak az új Tarjánhoz, hanem Magyarország sok más jelenlegi te­lepüléséhez képest is - idilli világ­nak tűnik az a fajta kisvárosi élet, amit én itt átéltem gyermek- és (leg)ifjúbb koromban. Valahai bérházunk, amely sze­rényen hirdette és hirdeti ma is, hogy a hároméves terv keretében épült, az üveggyári kolóniák köze­lében található. Első gyermekkori emlékeim közé tartoznak a há­zunk előtt oly gyakran elpöfögő gőzösök, emlékszem a gyári sziré­na hangjára és az állami ünnepe­ken a főutcán végigvonuló, pom­pás eleganciával felöltözött bá­nyászzenekar szívet vidámító ze­néjére, a fegyelmezetten a gyárba vonuló munkások látványára. A házunkból a szikár üvegfúvó Var­ga Pál és később egyik fia indultak reggelente. Milyen jókat beszélge­tett apám - más világnézeti meg­győződése ellenére is - a reggeli pincei favágások alkalmával Varga Pállal. Az üveggyárba járt dolgozni osztálytársnőm, a szép Marek An­na defi termetű, szőke édesapja is, aki oly csodásán énekelt a gyári da­lárdában. Lelki szemeim előtt lá­tom az üveggyári kolónia pici laká­sait, zsebkendőnyi, de akkurátu­sán rendben tartott kis kertjeit, a pádon vasárnaponként ünneplő­ben üldögélő lakókat. Öregeket és fiatalokat, a háziasszony anyákat és nagymamákat. Mert az ötvenes években még itt is sok nő volt „csak” háziasszony és a szűkös la­kásviszonyok ellenére is sok kiváló munkás és „tanult” ember került ki ezekből a házakból. De aztán jöttek az első sóder­szállítmányok. Előttünk rakták ki a vagonokat hosszú-hosszú éve­kig. Megkezdődött a város újjáépí­tése. A sóder kilapátolása segítette sok család - többek között a há­zunk mellett 1968-ig létező nyo­morúságos „Winter-udvar" lakói­nak - túlélését. Az éppen előttünk lassan fékező tehervonat vagonja­iba behajított lapát volt a „foglaló” jel az alkalmi munkavállalók kö­zött. Kemény munka volt egy va­gon kilapátolása. A nappali mű­szakért 90 forintot, az éjszakaiért 110 forintot fizettek. A „Winter- udvar” lakóiról talán Tersánszky Józsi Jenő lett volna hivatott írni. De hát ő nemigen járt a városban. Az udvar lakóinak státuszát glo­bálisan nehéz lenne meghatároz­ni. Ők voltak Tarján „prolinál is profibb” lakói. Homályos szárma­zással, homályos családi körülmé­nyekkel. Hogy kerültek oda, mi­ként keletkezett a „Winter-udvar”, ki költözhetett oda, nem tudom. Pedig ott laktunk mellettük. A két évtizedes egymás mellett élés ki­alakított valami elviselhető állapo­tot, mármint, hogy ők is elviseltek minket a kezdeti atrocitások után. (Ma sem tudom, hová költöztette őket a város a két évtizedes ta­nácstalanság után, akkoriban már kollégiumban laktam Pesten.) Az udvar lakói között volt kifejezetten lumpen család, apa nélküli család, voltak örömlányok, akikért még egy idős gyógyszerész is hosszan elácsorgott az első „lakások” előtt. Mert szépek voltak és elegánsak, s ez bizony az ötvenes években rit­kaságszámba ment. Az egyikük­kel hatodik osztályos koromban egy osztályba jártam. Ő 16 éves volt akkor, én 12. Furcsán érezhet­te magát közöttünk. De ápolt volt és tiszta. Nem tőle tetveseden meg a fél osztály... Beszélték az arra já­rók, hogy az udvar „pajkosabb” gyerekei néha kötőtűvel szurkál- ják meg az előttük elhaladó járó­kelőket. Az odaköltözésünk utáni első években a házunk oldalát il­lemhelynek használtak az udvar gyerekei. Az utcai lámpák és a szobáink ablaküvegeit pedig kővel hajigálták be. Három (talán apát­ián?) csibésze volt az udvarnak. Nekem ők az utóbbi időben a „Va­lahol Európában” című film kis „gazember-árváit” idézik meg. A „Winter-udvar” lakói azonban so­ha nem törtek be a környező, szá­mukra elérhetetlen, új bérházak­ba. De nemcsak a „Winter-udvar” volt kicsit félelmetes számunkra. Ott volt mellettünk az öreg, romos zsinagóga is. A háború után már csak a mögötte elhelyezkedő kis, egyszerű imaházat használták, ahová péntek este kalapban ment néhány férfi esti imára. A szo­bánkból be lehetett látni az ima­házba. Később az .Ábel az ország­ban” című Tamási Áron regény­ben olvastam hasonlóról. A zsina­góga elvadult kertjében poros, pókhálós ablakai mögött titkokat sejtettünk. Volt, aki a gyerekeket azzal ijesztgette, hogy az épület belül tele van egérrel és denevérrel és aki oda belép, annak a hajába kapaszkodnak a denevérek és nem tud menekülni előlük. Ké­sőbb hallottuk, hogy az ötvenes évek végén egy Tarjánból elszár­mazott zsidó ember Amerikából 100 ezer forintot küldött a zsinagó­ga felújítására. Kívülről fel is újítot­ták szépen. Az úgynevezett Csil­lagház építésekor mégis lebontot­ták. Bár hallottuk, hogy a holoca­ust megtizedelte a város zsidó la­kosságát, mégsem értettük, miért. Az ötvenes évek elején már kezdett kialakulni a Vásár tér fia­talságának pezsgő élete. Egy üres teret felöntöttek vízzel és ott vidá­man lehetett korcsolyázni min­den télen, amíg meg nem épült ezen a helyen egy játszótér, ahol aztán együtt kakashintázott és mászókázott minden rendű és rangú gyerek. Máskor lecsúszó versenyt rendeztünk a frissen ki­lapátolt sóderhegyek tetejéről startolva. A lerakott betongeren­dák meg kitűnő bújócskázó he­lyül szolgáltak. Amikor került va­lahonnan egy rozzant bicikli, azon tanult meg öt-hat gyerek ke­rékpározni. Engem, apró, töré­keny, de igen dús, hullámos sző­ke hajú kislány lévén, játék­babaként szerettek cipelni. Do­bozba raktak, „eladtak”, leejtet­tek, bele a szomszéd ház előtti ci­pőtisztító vasba... Szerencsére kö­zel volt az új rendelő, és össze­varrták a fejemet. A kemény teleket meleg tava­szok követték. Sztádin halálakor '53. március elején már volt kö­zöttünk olyan játszótárs is, áld mezítláb ugrált az udvaron. És mivel éppen az egyperces kötele­ző vigyázzállás előtt lépett üveg­cserépbe, vérző lábujjai kellett áll­nia a lépcsőházban. Aztán iskolába mentünk. Én a Rákóczi útiban, Chmell Hona osz­tályában kezdtem. Azok a Chmell lányok! Közülük kettő nem volt férjnél. Ők ketten a tanításnak szentelték életüket. Látom magam előtt Ilonka nénit, magas, szikár alakját, ahogy áll a hatalmas osz­tályteremben, télen, délutáni mű­szakban. Előtte negyven gyerek, 46-os, 47-es születésűek. Szegé­nyek voltunk szinte mindnyájan, de szófogadók. És Ilonka néni - nem sokkal nyugdíjazás előtt volt már akkoriban - uralta az osztályt. A villanykörte gyatra fénye mellett írta gyöngybetűit a táblára. Ko­moly kosztümjeiben, magasan zá­ródó blúzaiban ő volt nekünk a (ma úgy mondanánk: klasszikus) tanító néni. Szigorú, de igazságos, nem kedveskedő, de szeretetteljes. És soha sem türelmetlen. Kará­csonykor már legtöbbünk szépen olvasott és írt. A szegényes (unal­mas?) tankönyvek, a kopár, zsúfolt tanterem, a délutáni műszakok el­lenére. És követte őt a többi jó tanár: a szép, de igen szigorú matematika- tanárnő, Várady Jánosáé, a meleg­szívű magyartanárnő Baranyai Margit, akinek aláírásait a szavaló- és helyesírási versenyes oklevele­imben őrzöm (és aki elindított a magyar tanárrá válás útján), a'ké­mia tanárnak, embernek és szava­lókórus vezetőnek is kiváló Simányi Endre, aki Szabó Dezsőt (!!!) merte nekünk dicsérni kémia órákon 1960-ban, de lokálpatrióta lévén egy tragikus bányász sorsot megjelenítő költői művet tanított be nekünk a szertárban, ahol én, a legfiatalabb és legapróbb mond­tam a szólószerepet. De a Rákóczi út nemcsak öreg (eredetileg polgári) iskolájáról volt ismert. Innen indultak a délutáni korzózások is. Mert bányászváros ide vagy oda, korzózás az itt is volt. Főleg tavasztól őszig. Házaspárok, ifjú párocskák, barátnők, barátok rótták a főutcát. Ünnepi öltözék­ben, a hölgyek, urak egy része ka­lapban. A Déryné cukrászdában - az örökké meghibásodó neon be­tűkre fittyet hányva - játszott a zongorista és még Németh Lehel is eljött egyszer énekelni ide úgy 1960 vagy '61 táján. Az aprócska presszót többek között néhány szerencsés kisvárosi szépasszony foglalta el. Ültek és áhítattal hall­gatták a „Reszket a hold a tó vizén” című dalt. Másnap a 8/b-ben Q Éva barátnőm újságolta nagy büszkén, hogy a szép szőke anyu­kája még autogramot is kapott az ifjú művésztől. A Lenin téri Salgó presszóban voltak ötórai teák és az úttörőcsapatunk báljain mindig az üveggyár zenekara játszott a gyári kultúrházban. Micsoda szaxofo­nosa volt...! De a főutca volt a színtere a fáj­dalmas emlékmű, 1956. december 8-i sortűznek is. Kilencéves kis­lányként éltem át ezt a napot. A közelben dörgő puskaropogást még most is a fülemben hallom. És látom apám falfehér arcát, remegő száját. Ki akart rohanni a házból. Anyám eldugta előle a lakáskul­csot. Amikor végre csend lett, apám mégis kiment. Szaggatottan tudta csak mondatokká formálni, amit látott: gúlába rakva fekszenek a holttestek a téren... Nem hiszem, hogy élhet olyan régi tarjáni ebben a városban, akinek az egykori me­gyei tanács épülete előtt elhaladva ne szorulna össze egy pillanatra a szíve. Ugyancsak a főutcán, az üveg­gyárral szemben, a városi úttörő­ház szép épületében (egy valahai villában) Szilágyi László tanár úr tartotta zenekedvelő szakkörét. Operamesékről, zeneszerzőkről beszélt a felső tagozatosoknak, Muszorgszkijt és Verdit hallgattuk. Hetente egyszer pedig énekkari próbára jártunk. Én, a szerencsés, 8 éven keresztül érettségiig bezá­rólag. Köszönöm, hogy annyi szép népdalt és műdalt, kórusművet megismerhettem, hogy utazhat­tunk szerepelni a sárospataki diák­napokra, úttörő seregszemlékre. Hogy a fejem és a szívem tele van dallal, hogy tanárként bátran éne­kelek magyarul és németül tanít­ványaimnak, ami által - úgy érzem - sokkal közelebb tudok kerülni diákjaimhoz. A sárospataki diáknapokra már a Madách Imre Gimnázium diákja­ként utaztunk. Mert egyszer csak gimnazisták lettünk. Egyensapká­sak, hétköznap csíkos, ünnepna­pokon fehér matrózblúzban. Egy­formák és - ellentétben a mai kö­zépiskolásokkal - mégis annyira különbözőek! Voltak olyan évek, hogy a nehéz, sildes bársonysap­kákat tanítás után a városba ki- menve is hordani kellett, reggelen­te pedig a direktor azért várt ben­nünket az iskolakapuban, hogy el­lenőrizze. De messze van már ez, mint a hajdani Madách-szalagava- tók, az iskolai színjátszóink elő­adásai! - ahol Shakespeare-t és Brechtet játszottunk és az előadás után igazi, békebeli hangulatú bál volt. És mi maradt még a régi Ma­dáchtól? A büszkeség, hogy ebbe az iskolába járt - többek között - Flórik György és Forgách Vince. Mindketten egy apró nógrádi falu­ból kerültek föl a Madáchba. Flórik György készíti föl évtizedek óta az Apáczai gimnáziumban az ország legtehetségesebb kis „fizikusait” továbbtanulásra, Forgách Vince pedig kutató-orvosként a lombik­bébi programban ért el jelentős eredményeket. Mi maradt még a régi Madáchiból bizonyítványokon és tablókon kívül? Nekünk Hamza Tibor művésztanár festménye, ahogyan megörökítette iskolai la­kószobájának ablakából a Lubi- telep polgári házait, kissé tilásan, ködbe veszően. Mert az volt Tarján „legelitebb”, legkiegyensúlyozot­tabb negyede. Tisztviselők, orvo­sok, jogászok laktak ama, a refor­mátus templom, a bíróság, a rend­őrség és a régi OTI tőszomszédsá­gában. A Tarján patak némi vízválasztó is volt a „belső” főutcához képest, amelyet szegénysége ellenére vala­mi otthonos biztonság és történel­mi patina nélküli meghittség jel­lemzett. Az alacsony, pici üzletek közül csak néhány - a városháza és egy-két polgárház - emelkedett ki a város közepén. A szegényes üzletekben - bármilyen közhelye­sen is hangzik - becsületes, udva­rias kereskedők és iparosok fogad­tak. Sokan emlékeznek még bizto­san Friedmann úr végtelen előzé­kenységére, Duda cukrász finom tortáira, Römer bácsi órásüzletére (ő még a '60-as évek elején is ott üldögélt picike kis órásboltja előtt a megyei könyvtár épülete mel­lett), na meg a Hangya üzlet kissé különlegesebb áruválasztékára, a Kindl fényképész és Gáspár Imre remekbe szabott fővárosi színvo­nalú fotóira, Lustig táska- és játék- kereskedő zsúfolt üzletére a város közepén, (amiben mindig minden kapható volt), Schweitzer néni ízlé­sesen berendezett kis népművé­szeti üzletére. Akkoriban még a tarjáni város­képhez hozzátartoztak az üveges­és fazékfoltozó tótok. „Dróótostóóót” - kiabálták az utcákon többnyire gyalogosan vándoroló, magányos „tót atyafi­ak”, nagy fakeretes alkalmatossá­got cipelve a hátukon, benne az üvegekkel, lemezekkel, kézi szer­számokkal. Ők foltozták meg a lépcsőházakban, akkurátusán, 2-3 forintért a háziasszonyoktól kapott sámlin ülve a lyukas fazekakat és kisebb ablakok üvegezését is vál­lalták. Tarján utcáin lovas kocsik és né­ha kecskenyáj is átvonult a kevés számú személy- és nagyobb szá­mú teherautó, motorbidkli és az „ecetgyárból” kihajtó, muraközi lovak vontatta kocsik között. De hát kecskét a tarjáni piacon is lehe­tett venni az ötvenes években. És még mi mindent! O, az a tarjáni piac! Gyermek­korom egyik kedves színtere, ott a vasútállomástól egy kicsit följebb. Mai lakóhelyem unalmas, - meg­vallom, ellenszenves - piacához képest az maga volt a mesevilág! (De akkor én még ezt nem tud­tam!) A környékbeli falvakból ér­kezett kedves, természetes beszé­dű, „jó palóc” asszonyaival, gaz­dag és (mai szemmel nézve) kü- löifieges bioáru-választékával al­kudozási lehetőségeivel. Hol van­nak ma már a zöld lapulevélben árult illatos vajak, csuporból mért sűrű tejfölök, harmatfriss túrók, a fehér vödrökben csillogó hatalmas málna- és szederszemek, garantál­tan egy-két napos pirosasán sárga házi tojások, a nógrádi falvakból felhozott kapirgáló tyúkok és jér- cék, vadász lőtte mezei nyulak, friss erdei gombák, sűrű mézek és a fentebb említett kecskék (de va­jon ki vette meg őket itt a város­ban, de sokszor elgondolkodtam rajta!) - a barátságos elbeszélgeté­sek a kazárt, szurdokpüspöki, mátraverebélyi, még kivétel nélkül viseletben járó árus asszonyokkal. A piac tőszomszédságában volt a tarjáni „kisállomás" a város köze­pén. Ez a nem jelentős „országszéli” állomás, - ahonnan már oly kevesen utaztak tovább - bizony egyszer fontos színhellyé vált. A „Megöltek egy lányt” című film tarjáni forgatásának egyik színhelye volt 1961-ben. Szinte né­hány lépésnyire a lakóházunktól zajlott az egész. Láttam élőben az addig csak a „Film, Színház, Mu­zsikádból és néhány filmből is­mert fővárosi művészeket: az ifjú Tordy Gézát, Psota Irént, Páger An­tal Görbe Jánost, Horváth Terit, Pap Évát..., a Régiposta utcában, a Rákóczi úton és az állomáson. Csodálkozva néztem egy lovas ko­csis behajtásos jelenet felvételekor, hogy hányszor kell egy jelenetet el­próbálni, mire jónak találja a ren­dező? És ámulva néztem az öregre maszkírozott, fekete ruhás bá­nyászasszonyt játszó Psota Irént a fűben fáradtan ülve. Hát ez a szí­nésznő erre is képes? Nemcsak nagykalapos, tűsarkú cipős dámá­kat tud eljátszani? Aztán megnéz­tük a filmet a November 7. film­színház kopott nézőteréről. A lo­vas kocsis jelenet csak egy villanás volt... Mindegy, az autogramok már ott lapultak az emlékköny­vemben, amit Lustig néniéknél vettünk még 1958-ban. Ott voltak a legkedvesebb színészeimről - Horst Buchholzról, Kálmán Györgyről Sylva Kosdnáról és a többiekről - gyűjtött fényképek mögött. Ültünk és néztük a filmet 1961 őszén a 2,30 forintos hely­áron, valahol középen. Az első so­rok egy részét 1,30 forintért a „Winter-udvar” (hálás és hangos) lakói töltötték ki. Régóta nem áll már a Novem­ber 7. filmszínház jellegtelen épü­E sorok írója mint tanár egy tablóképen ■ lete, amely bizony szinte mindig tele volt. Nem tudom, mostanában megtelik-e az új mozi? Ha ilyenfaj­ta hálás közönség nem is igen lel­hető már fel, a régi tarjáni emberek némelyike talán még igen. Akik emlékeznek az egykori kiváló ta­nárokra - Vincellér Vilmosra, Fayl Frigyesre, Vadászi Bertalama, Tóth Ferencre, Herold Lászlóra, Kiss Emilre, Szász Jánosm, dr. Balogh Endrénére, Bácskai Jánosra, Czakó Györgyre, Kocsis Józsefre, Závorszky Istvánra (kérem folytas­sák a sort!) -, vagy a fáradhatatlan és karakteres Majláthy doktorra, aki már akkoriban felhasználta gyógynövényes kutatási eredmé­nyeit orvosi praxisában, vagy Hagara László állatorvosra, akinek az állatkórházában folyó munka örökre feledhetetlen marad szá­momra. Mert akkor még az állat- gyógyászat elsősorban a lovak és tehenek gyógyítását jelentette és nem kutya-macska klinikákat. Hagara doktor úr még az állat- gyógyászat hőskorának utolsó, Wasszikusan kiváló orvosai közé tartozott. •k -k-k- Biztos vagyok benne, hogy sok olyan olvasója lesz ennek az írás­nak, aki túl idillinek tartja majd. Megértem őket. De egyben kérem is, hogy fogadják el ezúttal ezt a megközelítést tőlem, akinek szüki a Balaton-Felvidékről származtak és mélységes szeretettel kötődtek szülőföldjükhöz. Apám, a tarjáni Madách gimnázium tanára, a Ká­li-medence geológus kutatója volt és anyámmal együtt visszavágyott a mediterrán hangulatú szülőföld­re. Ők nem olthatták belém - sok más oknál fogva sem - szülőváro­som szeretetét. Családunkban ipa­ri munkás, bányász emberemléke­zet óta nem volt. Tarjámnak csak fekvése és a környezete szép. Jó né­hány évvel ezelőtt viszont valamire felfigyeltem saját magammal kap­csolatban. Arra, hogy a Kőbányán átmenő 28-as villamos ezer ránc barázdába arcú, agyondolgozott kezű, dagadt lábú utasait sokkal közelebb érzem magamhoz (köz­tük egyszerűen jobban érzem ma­gamat), mint az akkori munkahe­lyem, egy bel-budai gimnázium környékén jövő-menő, kipihent, ápolt, jól szituált lakosait. Hát igen...az üveggyári sziréna, a só­derszállító vagonok és a betonge­rendás gyermekkor élménye, a szürke arcú vájárok látványa a bá­nyásznapi vásárokon, Simányi ta­nár úr szavalókórusa nem volt ha­tástalan... Egy, a várostól régen el­szakadt magyartanár írta ezt a visszaemlékezést, aki nem tud, nem szeret és nem is alkar politizál­ni. De amit lárt, azt igaznak érzi. Folytassák kérem az írásomat! Kö­zelítsék meg máshogy a témát, vagy csak egészítsék ki más emlék­képekkel, más színterekkel, társa­dalmi csoportokkal, személyisé­gekkel! A szerző kisgyerekként 1952-ben, a visszaemlékezés egyik színhelyén, a Vásár téren. Háttérben a zsidó imaház. fotói a. l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom