Nógrád Megyei Hírlap, 2000. július (11. évfolyam, 152-177. szám)
2000-07-29 / 176. szám
2. OLDAL MOZ AIK 2000. JÚLIUS 29., SZOMBAT Faragó Zoltán: T j=] R j Á r Ó Akik Itáliába látogatnak, azok többnyire a kultúrtörténeti kincsekre kíváncsiak. Az, hogy Firenzében, az Uffizi Képtár felett százával röpködnek a sarlósfecskék, a Ponte Vecchio alatt vízityúk úszkál az Arno vizében, a Pitti palota kertjében sötétedéskor megszólal a macskabagoly: ugyan kit érdekel? Róma szívében, a Vatikánban, a Szent Páter-bazilika faragványain vörösvércse pár nevelgeti fiókáit: aligha van olyan elvetemült turista, akit ez hozna lázba az ókori Róma emlékei, Leonardo, Michelangelo, Raffaello remekei helyett... Valószínűleg az senj sok turistának szenzáció, hogy alig száz kilométernyire az olasz fővárostól az Appennin- hegységben medvék, farkasok, zergék élnek - ezeket az állatokat a szabadban úgyis csak elvétve lehet megpillantani, átlagos nyaralóknak meg szinte soha. A nagy testű őshonos állatok létszáma persze napjainkra nagyon megfogyatkozott, fennmaradásuk mégis biztosnak látszik: az Appennin- hegységben nemzeti parkok valóságos láncolata igyekszik megóvni ezen állatokat a kipusztulástól. különböző korú, de sokszor évszázados olajfák állnak a szántókon, páratlan harmóniában a gabonavetésekkel. Lehet látni nagyra nőtt tölgyeket is a táblák közepén, tehát a gabonavetések helyén időnként alighanem állatokat legeltetnek, s nekik szolgálnak árnyékkal e fák. Egyébként szinte mindenütt bevetik az olajfaültetvények alját is. Persze nem kenyérgabo.kukban, hanem valami-, lyen taKarmanyKevere- ket, aminek a zab a legfontosabb összetevője. A szőlőskertek is egészen nagy magasságig felkúsznak a hegyoldalakon, a kordonok sokszor nyaktörő meredélyek szélén kígyóznak. A mozaikszerűen ösz- szeálló, aranysárga-zöld színű kultúrtáj csak a nagyon meredek terepen marad el, s adja át helyét a mediterrán bozótosnak és tölgyesnek, a fekete fenyőkből, ciprusokból álló örökzöld növényzetnek. Kisebb olajfaügetek azonban a sziklás völgyek aljában mindenfelé, a településektől sok kilométernyire is láthatók. Lama dei Pelügniben a Majella Nemzeti Parkot bemutató, szép és korszerűen berendezett múzeum is várja a turistát, ízeütőt adva a környék élővilágából és őstörténetéből. Igen érdekes diaporámát is elhelyeztek itt: gombnyomásra pár percre ámyékmentes megvüágí- tást kap egy-egy kisebb rész, amelyen valamilyen jellemző állatvagy növényfaj vehető szemügyre. Van itt kitömött zerge, havasi varjú, nyest, preparált Apolló lepke és több különleges növényfaj. Igazi látványosság a múzeum mellett kialakított kis botanikus kert, amelyben kétszáz, a hegyvidéken honos növényfaj egyedei tekinthetők meg. Ez már csak azért is érdekes, mert a látogató nem megy előtanulmányok nélkül a terepre, - bár az is tény, hogy akit nem érdekel a természeti környezet, annak mindegy. Persze a kert az alkalomszerűen, legfeljebb néhány órás látogatásra érkezőknek nem mutathatja be a vidék teljes flóráját: nyár közepén például, amikor ott jártam, az előforduló orchideafajokról már csak elszáradt levelek és Majella zergéi és havasi varjúi szárak, valamint a tövek mellé szúrt táblácskákra írt olasz és latin nevek árulkodtak. (Ilyenkor a nehezen meghatározható vagy sokszor teljesen ismereüen fajok magyar nevének kiderítésében valóságos áldás a latin feltüntetése, ami ráadásul még hasonlít is az olaszra. Az angolszász országokban megjelenő szakirodalom azonban - talán tudatosan, talán kényelemszeretetből - gondosan kerüli a tudományos nevek használatát, mintegy kényszerítve az olvasót az angol kifejezések megtanulására. Legalábbis a madártani szakkönyvekben ez így van.) Mindenesetre az is tény, hogy egy adott terület teljes növényvilágát lehetetlen is bemutatni pár Ciprustobozok A SZERZŐ FELVÉTELEI Olaszország középső részén, a híres Abruzzo Nemzeti Parktól keletre a Gran Sasso e della Laga és Majella Nemzeti Park hivatott arra^ hogy megőrizze a szépséges hegy= vidék természeti képét, a növény- és az állatvilágot. Az Abruzzo a természet- és az útifilmekből viszonylag közismert, a két másik nemzeti parkban azonban aligha járt sok magyar, - aki nem kereste fel személyesen a vidéket, az valószínűleg soha nem is hallott róluk... Az ember hosszú jelenléte miatt igazi furcsaságok is akadnak e tájon. A Gran Sassóban például autópálya szeü ketté a védett területet, igaz, hogy egy jelentős szakasza alagútban vezet. Nem lehetett itt egyszerű az út megépítése: akad olyan rész, ahol élő sövény helyett tíz méteres szintkülönbség választja el egymástól a kétszer két sávot a meredek hegyoldalban. A területet egyébként nagyrészt erdők borítják, bár ezek, legalábbis távolról nézve, nem ősfákból állnak, hanem különböző korú újulatok. Sajnos a Gran Sasso szépséges vidékéből csak annyit láttam, amennyit az autópályáról lehetett. Varázslatos vidék pedig csipkés hegycsúcsaival, zöldellő völgyeivel, magaslatokra épített városkáival, - meg persze valószínűleg a védett terület kialakítása előtt megépített autópályájával. A Majella Nemzeti Parkot azonban volt szerencsém közelről is tanulmányozni. Megismerni persze egyáltalán nem lehet, hiszen gondoljunk csak arra, hogy az ember még a tulajdon lakhelye környékét sem fedezheti fel teljesen: a természetben mindig akad valami új vagy szokatlan. A rövid látogatás azonban arra elegendő volt, hogy a páratlan szépségű vidéken életre szóló élményeket szerezzek! A park keleti kapuja egy Lama dei Pelügni nevű városka. Az ide vezető út tipikus közép-itáüai a tájon, művelt mezőgazdasági területen kanyarog. A Római Birodalom korától, - ha nem régebbtől - három fő terménye van a vidéknek: a gabona, az olívaolaj és a bor. Az aratás után még sokáig sárgálló búzatarlók sokszor elképesztően meredek domboldalakra és hegytetőkre kúsznak fel. A végeláthatatlan hazai táblákhoz szokott szemnek zseb- kendőnyiek ezek a parcellák. Az is érdekes, hogy elszórtan mindenfelé szürkészöld levelű, Lama dei Pelligni szélső házai a tipikus közép-itáliai kultúrtájban hektáron, hiszen az élőhelyi igények, éppen a legritkább fajok esetében annyira szélsőségesek, hogy egymás mellett nem is éhek meg, vagy pedig hatalmas költséggel kell megteremteni számukra az elviselhető feltételeket. A nemzeti parkban előforduló páfrányokat, legalábbis a kisebb termetű fajokat például hatalmas akváriumban nézheti meg az érdeklődő. A medencébe csak egy keskeny sávban lehet belátni, mert az üvegfalakat papír borítja, hogy fénytől megvédje a növényeket. A szükséges páratartalmat is biztosan beállítják valahogy. Akváriumot többet is elhelyeztek a múzeum épülete mellett: az egyik egy kis hegyi patak közöttük nagy fehérsávos lepke, lonclepke, kis tarkalepke, nagy gyöngyházlepke, térképlepke, csíkos poszméh. A nagy rovargazdagság már csak azért is érdekes volt, mert Olaszországban száz kilométereket lehet autózni anélkül, hogy egyetlen szúnyog kenődjön a szélvédőre vagy a hűtőrácsra. (Egy, a tengerbe torkolló patakocska szélén egy számomra ismeretlen cincért és egy barna hátú bogarat, meg egy piros szitakötőt láttam, semmi mást. Mi ennek a rovarszegénységnek az oka? Nem tudom.) A Majella hegyei között járva határozottan szerencsétlenül alakult az időjárás - pedig ezen a helyen is leírtam már, hogy igazán rossz sosem lehet. Idegen környezetben azonban, úgy látszik, kicsit más a helyzet, mert ilyenkor valahogy elvárja az ember, hogy legalább a séta pár órája alatt derült időjárás legyen, kék égbolttal, bárányfelhőkkel, megfelelő fényviszonyokkal és kellőképpen érdekes témákkal. A Majella azonban nem volt kegyes, pedig a hegység Maja római istennőről, május hónap névadójáról kapta a nevét. Római istennő ide vagy oda, az időjárás inkább a kora őszire emlékeztetett. A felhők közül kezdetben még ki-kikukucs- kált pár kíváncsi napsugár, de azután a hegyek csúcsát sötét felhők takarták el, s meg is ültek ott hosszú órákig, sőt, időnként lejjebb gomolyogtak, ködszerű köntösbe takarva az alacsonyabb gerinceket is. Eső csak pár cseppnyi esett, de bizony a fotózás lehetőlom azért, mert úton-útfélen előfordulnak, nem kerültek be a gyűjteménybe. Egyébként a legérdekesebb a hazai réti szegfűre hasonlító, de annál legalább háromszor nagyobb szegfűfaj volt: kelle- mes illatát, ami egyáltalán nem volt émelyítő, mint a termesztett fajoké, több lépésnyi távolságból is lehetett érezni. A madárvilág leggyakoribb képviselője alighanem a tengeüc: a tarka madárkákat ott lehetett látni minden gazos részen, a ciprusokon, az utak meüett. Rajtuk kívül más hazai ismerősök, seregélyek, barátposzáták, feketerigók, példányt. Közelebbit azonban nem tudni az esetről, a korabeü feljegyzések hiányosak. Később megfigyeltem még két-három havasi varjút a WWF- oázisban. Ez a Vadvédelmi Vüág- alap (angol rövidítése a WWF) nevével fémjelzett terület, ahol zergéket tenyésztenek, hogy a szaporulatot szabadon bocsáthassák. Az Appenninekből ugyanis csaknem kipusztult az európai sziklák akrobatája. A tenyésztésnek köszönhetően mára több százra gyarapodott a „zerge lélekszám”, ami már csak azért is nagy eredmény, mert a mélyponJellegzetes sziklaszurdok a Majella hegyei között balkáni gerlék, dolmányos varjak, egerész ölyvek, szarkák, csókák bukkantak fel. (Egyébként viszonylag gyakran lehetett látni sirályokat a szárazföld belsejében Zergék a sziklákon a Vadvédelmi Világalap területén vagy inkább pocsolya modellje, szalamandra lárvákkal. Mellette több kis ketrecben is hernyókat nevelgetnek; arra, hogy mi lesz a kifejlett lepkékkel, elfelejtettem rákérdezni. Egyébként a múzeum alkalmazottai nagyon kedvesen és türelmesen válaszolgattak minden kérdésre, ha valamelyikük nem tudott angolul, gyorsan akadt alkalmi tolmács. A botanikus kert egyik része leginkább lepkekertre emlékeztet az ott elültetett, színes virágzatú cserjékkel, lágyszárúakkal; az ilye- neknek az a céljuk, hogy a rovarvilágnak táplálkozó- és rejtekhelyét adjanak. A még mindig nyíló virágok sok szárnyas állatkát csalogattak, számos hazai ismerőssel: volt sége beszűkült. Látni azért lehetett pár érdekes dolgot. Rengeteg volt a lepke: az időjárás miatt furcsán viselkedtek, a máskor óvatos állatokat könnyen meg lehetett fogni puszta kézzel is. Igyekeztek elbújni a sűrű növényzet alatt: szárnyukat összezárva kitartóan ültek a virágok szárán még akkor is, amikor óvatosan a fény felé fordítottam őket. Az egyik szikla repedésében kis tölcsér formájú, égszínkék virágok nyíltak, pótolva legalább valamelyest az égbolt hiányzó kékségét. Számos olyan, egyébként gyakori növény virított itt, amit „látásból" már rég ismerek, de a nevét nem tudom, s a botanikus kertben sem láttam belőlük egyetlen tövet sem. Gondois: aratás után a tarló beszántása kínált nekik terített asztalt mindenfelé, merthogy arra a tarlóégetés, úgy látszik, ismeretien dolog.) A Majella egyik festői völgyében, egy meredek ösvényen nem is túlságosan magasra felkapaszkodva életemben először láttam élő havasi varjakat. A gerle nagyságú, koromfekete tollazatú, hosszú, piros csőrű madarak jelzőkiáltásaikat hallatva repkedtek a sziklák magasságában. Legalább négy-öt példány volt belőlük. A fajjal kapcsolatos érdekesség, egyben nógrádi vonatkozás, hogy eddig egyetlen alkalommal sikerült bebizonyítani magyarországi előfordulását: az irodalom szerint 1928 karácsonyán Salgótarján mellett lőttek egy ton legfeljebb negyvenen voltak. Mivel a zerge magashegységi állat, egymástól elszigetelve fordulnak elő kisebb-nagyobb állomá- nyai. Emiatt éppen annyi alfajuk van, ahány hegyvidéken megélnek - ezért is lett volna nagy veszteség, ha kipusztulnak az Appenninekből. Érdekességként megemlíthető, hogy néha egy-egy kóborló példány az Alpokból elvetődik a Soproni-hegység vidékére is, de áüandó áüomány Magyar- országon a terepviszonyok miatt nem alakulhat ki. A WWF területen összesen hét példányt sikerült megpillantani a ritka állatokból. Délután lévén, a zergék többsége csendesen kérődzött a sziklákon gyéren tenyésző bokrok mögött és alatt. Volt közöttük egy nőstény is az ez évi gidájával: a kicsi néhányszor szopni próbált, de aztán a meredélyen növő egyetlen bokor mögé húzódtak - az anyjának is csak a szarvai villantak meg időnként - így sajnos nem láttam, hogyan történik zergééknél e kedves családi esemény. A heverésző állatok úgy húsz perc múlva egyenként elszállingóztak, magabiztosan lépegetve és ugrálva a majdnem függőleges sziklafalon. Ekkor sikerült néhány felvételt is készíteni róluk: a teleobjektív távolságmérője szerint csak 80-90 méterre voltak, ehhez képest szabad szemmel alig lehetett felfedezni őket. Nem kicsi állatok pedig: körülbelül átlagos házikecske méretűek. Majella tehát mégis kegyes volt; abban ugyan már régen reménykedtem, hogy látok valahol zergét és havasi varjút. Azt azonban, hogy ez Olaszországban lesz, sosem gondoltam volna... A lila virágú Cynara cardumaulus egy példánya a múzeum botanikus kertjében ______________________■
