Nógrád Megyei Hírlap, 2000. május (11. évfolyam, 101-126. szám)
2000-05-27-28 / 123. szám
A NÓGRAD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2000. MÁJUS 27.1 ^színházi esték Emberek pokolban Mindkettő szükséges, s mindkettő kockázatos egy szín- társulat részére, illetve részéről: egy „nevesincs” darab- ) bal kirukkolni vagy egy, a nézők által könyvből, filmről, színházból, tévéből jól ismert drámát sokadik alkalommal bemutatni. Az első esetben új művel - esetleg új szerzővel - bővül ugyan a színházi repertoár, de kiszámíthatatlan a fogadtatás, a második eset „az újszülöttnek minden vicc új” alapon tételezi az időközben felnövekvő generációk érdeklődését, de ki kell, hogy állja az összehasonlítás (ok) olykor kíméletlen próbáit is. Az utóbbi kategóriába tartozik Edward Albee amerikai író „Nem félünk a farkastól” című drámája, amellyel 1962 - azaz a megírás dátuma - óta igencsak volt módja megismerkedni a magyar közönségnek is. A Madách Kamaraszínház 1968-ban tűzte műsorára Gábor Miklóssal és Tolnai Klárival, majd a nyolcvanas évek elején Gábor még egyszer eljátszotta ugyanazt a főszerepet, de akkor már a Nemzetiben és Vass Évával - aki a madáchos előadásban a másik hölgy szerepét játszotta - párban. A legtöbben azonban bizonyára filmen látták Albee művét, s ők úgy ültek be Salgótarjánban is a nézőtérre, hogy tudták - legalábbis nagyvonalakban - hogy mire számíthatnak. Érzelgős, andalító romantikára semmiképpen nem... Lelki élve boncolásra, végletekig kiélezett abszurd helyzetekre, valamiféle avantgárd színházra, felkavaró élményre annál inkább. A darabnak ugyanis gyakorlatilag nincs cselekménye: két értelmiségi házaspár egyetlen éjszakai, hajnali oda-vissza és keresztbe szócsatája zajlik a színen. De nem akármilyen tusák ám ezek, különösen az idősebbik páros Martha és George - esetében. Ők ketten elviselhetetlen kegyetlenséggel vádolják, sőt ütik-verik egymást elvetélt, zátonyra futott életük miatt. Szinte már csak a fájdalomszerzés gonosz szándéka tartja őket együtt. Az egykoron szépreményű egyetemi oktató, a rektor családjába házasodó George intellektualizmusából, erejéből már csak értelmeden bajvívásra, olyan oktalan cselekedetekre futja, mint például feleségének átjátszása a másik férfi kezére - más kérdés, hogy nem sikeredett a cinikus terv - vagy a sohasem volt gyermekük „megölése” kizárólag szadista célból, hogy ezzel a lehető legnagyobb szenvedést okozza Marthának. Miután nem sokkal különb a fiatalabb házaspár - a szüléstől betegesen irtózó Honey és a törtetésre igencsak hajlamos Nick - erkölcsi nívója, értékrendje sem, korábban előszeretettel hangoztatott vélemény volt a darabról, hogy ez az amerikai dekadens életforma csődjét mutatja be, a szerző kíméletlen kritikát mond a kivagyiságról, a pénz- és karrierhajszáról. De vajon mennyiben szükség- szerű bármikor, bármilyen politikai, társadalmi rendszerben, bárhol a világon, hogy tanult, értelmes, jól szituált emberek ennyire eltorzuljanak és az italba fojtsák örökös rosszkedvűket, bánatukat, amelyet - és ez véleményem szerint nagyon fontos - jórészt önmaguk okoztak saját maguknak? Albee drámájából nem derül ki, hogy a folyamatos ivás okozza-e a négy ember brutális kíméletlenségét, avagy jellemük kivételes fogyatékosságából, a groteszk alaphelyzetből, a pokoli „játékszenvedélyből” adódóan kapaszkodnak kétségbeesetten a pohárba. A Radnóti Színház előadása elsősorban azt az embertelen világot érzékelteti, amelyben a két, jobb sorsra hivatott házaspár vergődik és azt már kevésbé, vagy egyáltalán nem, hogy ők egymáshoz génjeik legmélyén, mintegy tudat alatt azért vonzódnak is. Gothár Péter rendező - azzal, hogy Bálint Andrásra bízta - lényegében George-t tartja a „primus inter pares”-nek, azaz „első az egyenlők közötti” szereplőnek. Bálint született értelmiségi alkat, az már csak játékintelligencia kérdése, hogy e típus fonákját is hitelesen jelenítse meg. A talán még inkább tragikus sorsú - egyszerre irritáló, fölényes és szánalmas, az illúziók nélküli vüágtól is félő - Martha szerepét vendégként játssza az időközben Kossuth-díjat kapott Csomós Mari. Ki tudja: talán még ennek az alakításának is volt szerepe a rangos kitüntetés elnyerésében? A darabban is kevésbé hangsúlyos a másik feleség, Honey figurája. Ennek megfelelősen Nagy Mari is lényegesen súlytalanabb, színtelenebb „riválisánál”. Csankó Zoltánnak - Nickként - főleg külsőségben - gesztusokban, hanghordozásban - sikerül érzékeltetni George ifjabb pályatársának nem éppen megnyerő jellemét. Khell Csörsz díszlete - egy emeletes ház lakásbelsője, valamint a kertrészlet a hintával - éppen olyan, mint a két házasság: az évek során alaposan megkopott... Egyébiránt a színpadkép teljes átépítése magyarázza a szokatlanul hosszú szünetet, amely azonban valóságos cezúrának bizonyult: a második felvonás ugyanis nemcsak pergőbb ritmusú, hanem jóval feszültebb és élvezetesebb is, mint az első... CSÖNG RÁDY BÉLA Jellegzetes pózban a négy szereplő: Csankó Zoltán (Nlck), Bálint András (George), Csomós Mari (Martha) és Nagy Marl (Honey) _____________________fotó, p. tóth László T íz év után újra „Beatles” McCartney legismertebb dalait. Részlet lapunk 1990. április 10-i számából: „A Thália Színház művészeinek kezdeményezése nagy szolgálatot tett annak bizonyításában, hogy a Beatles-zene és - nyomában a -mozgalom - nem átmeneti divat volt csupán, hanem élő legenda immáron több generáció számára. ” E megállapítás természetesen most, egy évtizeddel később is igaz. FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ Győri Péter. Forgács Péter és Miké István 1990. március 30-án ■ Salgótarján kulturális életének színháztörténeti kuriózuma: 1990 tavasza után a napokban ismét a József Attila Művelődési Központ színpadára került a „Mindhaláig Beatles” című, sajátos műfajú - „színházi hangverseny” - összeállítás. A dolog'pikantériája, hogy ugyanazon négy színész - Forgács Péter, Győri Péter, Incze József és Mikó István - játszotta, énekelte Lennon és Ugyanők, ugyanott 2000. május 19-én „Nem járok tévúton...” Beszélgetés a másodszor is szakszervezeti díjas Czinke Ferenccel Az alkotómunka kitüntetéssel való elismerése nem kötelező, egy-egy díjat kiérdemelni lehet, kierőszakolni nem. Van, akit örömmel tölt el, boldoggá tesz - ilyen az emberek többsége - van viszont, aki másként gondolkodik erről, sőt - alkalmasint - vissza is utasítja. Milyen érzésekkel fogadta Czinke Ferenc festőművész, grafikus - aki többek között Munkácsy-díjas, érdemes és kiváló művész - a közelmúltban, a május 1-jei ünnepségek kapcsán kapott MSZOSZ-díjat?- Nem tagadom, meglepődtem és jólesett, amikor tudomást szereztem róla. Én ugyanis „csak” végzem a dolgom, azt teszem, amit a belső erőim diktálnak és nem aszerint dolgozom, hogy munkáimat, erőfeszítéseimet mások kitüntetésre méltónak találják. De azt be kell vallanom, hogy számomra buzdítást jelent, lendületet ad egy-egy ilyen alkalom, mert azt igazolja vissza, hogy nem járok tévúton. Az ember nevéhez aztán hozzákapcsolják a díjakat, a magasabb kitüntetéseket és ez bizony a későbbiekben bénító, béklyózó hatású is lehet, ezért a hétköznapi munka során gyakorlatilag el is kell ezeket felejteni. Nem biztos ugyanis, hogy minden újabb mű a megkapott elismerés jegyében fogan, annak tartalmi követelményeivel teljesen szinkronban van. A művészi szabadságot semmilyen szép gesztus, rang nem korlátozhatja.- Ön már egyszer megkapta a szakszervezetek kitüntetését, csak akkor SZOT-díjnak hívták.- Valóban, 1965-ben az elsők között érdemesültem erre az elismerésre. Hamarább lettem SZOT-, mint Munkácsy-díjas. Akkoriban ennek nagy rangja volt szakmai berkekben is. Azt tapasztalom, hogy presztízse napjainkban ismét erősödik, annál is inkább, mert ez egy igazán demokratikusan odaítélt elismerés. Itt nem egy-egy vezető személyiség dönt, mint bizonyos állami kitüntetések esetében. Az ország minden részéből helyzetfelmérés, elemzés alapján terjesztik fel a neveket és a döntéskor az ágazati szakszervezetek, valamint a megyék képviselői állítják fel a rangsort és szavaznak. Tehát a munkavállalók, a dolgozó emberek véleménye esik latba elsősorban.- Mit gondol, mivel érdemelte ki a szakszervezeti mozgalom ismételt elismerését?- A diplomára az írták, hogy „kiemelkedő művészi munkásságáért”.- Én úgy vélem, az ön kitüntetésében szerepet játszott az a művészetszervező munka is, amelyet szakértőként kifejtett a szakszervezeti galéria életre hívása érdekében.- Valószínűleg így van. Bala- tonfüreden a Hotel Füred konferenciaközpontjában ugyanis létrehoztuk az MSZOSZ Szépművészeti Galériáját. Ezen állandó kiállítás keretében jelentékeny, rangos, szinte már klasszikusnak számító művészek - mások mellett Domanovszky Endre, Főnyi Géza, a nógrádi, bujáki kötődésű Glatz Oszkár, Hincz Gyula, Kurucz D. István, Mazsaroff Miklós, Németh József - művei láthatók. Ez azt jelenti, hogy a szak- szervezetek jól sáfárkodtak a rájuk bízott javakkal, komoly értékeket gyűjtöttek egybe. Azok a képek, amelyek nem fértek el Füreden, vándorkiállítás formájában járják majd a megyéket és jutnak el a közönséghez.- Ön tekintélyes személyiségekkel együtt vette át az MSZOSZ-díjat.- Büszke is vagyok rá, hogy művészeti águk, szakterületük olyan kiváló művelőivel, képviselőivel kaptam ezt a díjat, mint Gregor József operaénekes, Farkas- házy Tivadar író, humorista, Inotai András, a pénzügykutató intézet tudósa, vagy a „Napkelte” című televíziós műsor kitűnő erőkből álló stábja. Az utóbbi csapattal kapcsolatban megjegyzem: furcsa, hogy szinte amióta megkapták ezt az elismerést, nem szerepel (hét) nek a képernyőn. Számomra az sem volt mindennapi élmény, hogy Sándor László elnök beszédét - amelyben a szakszervezetek mai szerepét, lehetőségeit vázolta, mintegy a május elsejei mondandója előhangjaként - kísérő ünnepi műsorban Pécsi Ildikó egy hozzám írt megzenésített verssel köszöntötte a kitüntetetteket.- Gratulálok mindehhez és kívánok további hasonló inspiráló alkalmakat!- Köszönöm mindenkinek - köztük más városok vezetőinek - aki felhívott vagy táviratot küldött az ország minden részéből... CSÉBÉ Az MSZOSZ Szépművészeti Galériája kialakításában is aktívan részt vett FOTÓ: GÓCS ÉVA „Arcok a házból - A ház arcai” Fotótárlat az alapítványi középiskolában Az 1994-ben alapított J. L. Seagull Alapítványi Középiskola „Black & White” valamint színterme ad helyet e hónapban Kovács Sándor „Arcok a házból - A ház arcai” című kiállításának. A salgótarjáni filmes, fotográfus most bemutatásra került munkái kizárólag ezen intézményről, illetve az itt tanulók - és néhány képen természetesen az itt dolgozók - mindennapjairól szól. Az anyag tartalmáról annak címe lényegében mindent elmond: fekete-fehérben láthatóak a megújult tanoda külső falai (arcai?), míg színesben a diákokról - zömében spontán - készített felvételek. A két terem munkái közül, magától értetődően - merthogy emberekről van szó! - érdemes a cím első felével, az „Arcok a házból”-sorozattal kezdenünk. Az intézményhez kötődő és itt, a fotókon látható arcokat látva, a legelső, amire gondolhatunk: valódi fiatalság, igen, valamiért ez az első benyomása a látogatónak. Tényleges lehetőségekkel bíró, azokat maguk mögött tudó fiatalokat látunk, kiket nem fenyeget annak rémképe, hogy egyetlen életüket - benne egyetlen fiatalságukat - elveszik tőlük. Nem tudni, pontosan mikor készültek ezek a fotográfiák, mindenesetre egytől egyig az elindulás esélyének nagyszerűsége „jön át” a képeken (a tavaszi bemutató egyébként ezért telitalálat), akár somolyog a tizen-hu- szonéves - mondjuk „rajtakapta” az alkotót - akár egészen komoly. Utóbbi esetben minden bizonynyal az történt, hogy Kovács Bodor talált meg valakit akkor, amikor az illető nem számított rá. Egyéb iránt általánosan elmondható, hogy fotósunk törekvéseire jellemző ez a vonal. Mármint nem ez a mostanság már miná- lunk is talajra találó paparazzi- ténykedés, vagy ilyesmi, hanem egyfajta őszinte kíváncsiság az emberekre, ránk, mifelénk - itt, most: ezekre az arcokra. Érdekes módon két lényeges dologra is fel kellett figyelnünk, ami. egyébként ritkaság, ma már egy is „sok” szokott lenni. Tehát - mindenféle belemagyarázás nélkül - kimondatik ezen a kiállításon: a szabadság sokszor nem egyéb, mint választás lehetősége. Ez egész egyszerű dolog, hiányától - biztosra vehetjük - mégsem kevesen szenvednek. A másik következik ebből, hogy ennek újbóli ismételgetése (ez nem afféle szajkózás), mondjuk éppen így, hogy professzionálisan exponált, művészi munkák vannak a falra szögezve - mikről ráadásul fiatalok néznek vissza - egyáltalán nem hiábavalóság. Sőt, a viszonyok azt mutatják, a tehetség, főleg így, mindennek még viszonylag az elején, nem túlzottan érdekel senkit, sokkal inkább az, miként buktassa el annak érvényesülési esélyeit. Kovács Bodor Sándor kiállításán hál’ Istennek erről nincs szó. Csak beszél, vagy inkább mesél: miért van ez, meg az így és úgy. De ez már az ő szabadsága. így döntött. DUKAY NAGY ÁDÁM
