Nógrád Megyei Hírlap, 2000. február (11. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-26-27 / 48. szám
„S elevez tőlünk a szent és barbár két evezője vadliba- toll Zendül a tó és zeng a tenger föltámad a hullám, a villám reped a világ boltozata. ” (Nagy László: Egry ragyogása) Kharón ladikján Bojtor (Sztrapecz) Károly festőművész hiányával. Amikor eltörik a szivárvány, az lesz a megdöbbentő, szomorú híre a halálnak! Mint a fecskék, ha elindulnak - természetes... Nagy rend, de nap-nap búcsúzkodik egy nemzedék, viszi a maga lelkiismeretét a változó, botladozó időben, s műveinek tiszta gerjedelme itt marad nemzeti kincsnek, tartva a világban nemzeti boltozatunk darabját a szülőföldnek, a gyökereknek és azt a hajlékot adó, meghatározó világot, ami Bojtor Károly maradt a művekben megmásíthatatlanul... Kharón ladikján már messze jár, hosszú az evezések ideje, hiszem, gondolom, még úton van! Ott egyedül küzd meg a csónakos mindazzal, ami a nap- fogyatkozásban is kínlódás, amikor a vizek is megtajtékosodnak, az elemek magukévá fogadnak, a s mindenben ott lesz az alkotó tiszta arca, a szelíd próféta, a képekből harangtomyot építő ember..., - mert ne higgyük, hogy akik elmentek, igazán meghaltak! Különösen az, aki már életében beálmodta magát az őselemek közé. Ott tündököl a fénycsillámokon, hárfázik a zúgó széllel, lelke játszik a színek kápráztató kaval- kádjával. Meghalt Bojtor Károly festőművész 1999. július 9-én, s 23-án temették... Nem vagyunk urai az életnek - megmarad szívünkben a gyászhír! Eltört valami, s megcsikordult a Föld gyémánttengelye, szegényebbek lettünk. Dolga lett volna még a világgal, hiszen festőnél ez a 66 év még nem az Arany János által megérzett Sejtelem, - : hanem a betakarítás megkezdésének szorgos ideje, amikor a konzekvensen érett művész tökéletesedése a maga természetét diktálja a vízpárán áttűnő finom valőrökben és a konstruktív rendbe ágyazottan, akikért szólt világéletében! Akikért talentumát adta, akikért a lángot lobogón tudta tartani, a világ gondját vette a nyakába értük! Értük, a kétkeziekért, a jövőt formáló munkálkodókért. Képekbe álmodta a párálló reggeleket, a szelíd alkonyokat, sejtelmes nádasokat, az üvegharang eget, ahogy azt megérinti a víztükör simasága, konstruktív tájai, s összeállt festői élete, - mondhatnám -, így is teljes életművé, azaz, hogy kész a leltár! Világszemlélete, embersége maradt a képekben, a lényeget jelentő kiteljesedett életműben, művészi realizmusé- j ban, amiben az újítás is jelenvaló addig, ; amíg a „szolgálatot” jelenti! Tiszta, egy-, j ségesen tömör, a hagyományos és az új szellemi fuvallatok és realitások szinté- j zise örökletesen. Zagyvarónára járt ki hozzám, már fő- [ iskolás korában együtt festettünk izzóvörösű naplementéket, salakhegyeket, akkori újat jelentő álmainkat. Mint friss diplomásnak, terveztük első önálló bemutatkozását, akkor 1964-et írtunk. Mondom: - Te Karesz! Ilyen névvel, hogy Sztrapecz, hogy indulsz el ezen a pályán? Nehéz kimondani, olyan név kellene, hogy eszükbe jusson az embereknek! Nem filológiai, holmi magyarí- tási értelemben - de nem elfelejthető! Valami virág, madárnév, valami kedves fogalom, akár valami a kozmoszból, valamelyik csillag neve, vagy madárnév, mert az szárnyal! Szóval, valami olyasféle kellene, ahogy az Isten gyönyörködésére nekünk adta a virágokat, szóval, valami lélekben marasztaló... (Úgy emlékszem erre, mintha ma lenne).- És akkor mégis mire gondolsz? Mert valóban, most az indulásnál, első kiállításomon, így kellene már bemutatkoznom... Én is gondoltam rá, már a fő- ! iskolán... Mondom: sok a foglalt név. Mondjuk Holló nem lehetsz, mert már bevonult a művészettörténetbe, de gondolkodom én is, holnapra lejegyzek egy j párat, s aztán megállapodunk. Gondolkodj te is rajta, meg is beszélhetnéd otthon, ne legyen neheztelés a családban! Másnap jött, diskuráltunk: - Itt vannak a kigondolt nevek, úgy, hogy „r” betű is legyen benne, tekintettel a Kár- ! olyra!- Mondjuk Daru Károly! - a madárnevek közül, vagy inkább virágnevek? - ; hát bojtorján!? (az apróbojtorján fű szelíd, szép virág, gyógyfű is, levele a korinthusi oszlop akantuszleveleire hasonlít!)- Ez az igazi, de rövidebben, úgy is benne van!- Bojtor! - mert ha még ján, úgy Jánosra asszociálnak, de a Károlyhoz is jól menne, mert még betűszámban is megegyezik, 6-6! Ennek így ritmusa van! Ebben maradtunk: Bojtor Károly! A katalógusát állította össze, a betűket én írtam nagy gonddal. Meleg angolvörös színre fehér antikvával! Mondtam is; - Mint a keresztapád! - évőd- tünk. Apró emlékek, mint fényforgácsok, ami lélekben összekötött bennünket. Ott volt a tihanyi kiállításomon Mártával. Mi többször Gizikémmel, az unoka siserehaddal Veszprémben többször a műtermében, a soproni kiállítására együtt válogattuk ki a műveket... - akkor oda készült. Rakta az állványra, s minden képnél elérzéke- nyült! Szerette ezt a veszprémi műtermes házat, ligeti környezetben, a lelki csend itt marasztaló volt, szerette a megye, a város, Karcsinak kisugárzása volt! Amit mondott, oda kellett rá figyelni, halk szavú bölcsesség... 1964-es nagy sikerű salgótarjáni kiállításához megírtam az előszót, s megnyitottam a kiállítását, írtam róla a Palócföldben. Boldogok voltunk, örültünk hazatérésének, s hogy itt szólalt meg először, ahonnan indult. Szeretett is hazajárni Salgótarjánba. Kiállítása idején még nem voltak műtermes lakások, a művész pedig oda megy, ahol megvalósíthatja önmagát. így aztán Budapesten és Veszprémben egyszerre együtt volt otthon, de gyökereihez hű maradt! Az említett katalóguson -------------ö narcképe, belül előszó, 5 db reprodukció műtárgyjegyzékkel. Az akkori nyomdatechnika szerint szép és jó minőségű. Felelős kiadó: Paróczay Gergely! Pár gondolatfoszlány az előszóból... (Istenem - már harminchat éve! - de nem vigasztaló!) „A tárlatlátogató közönséget ezen a bemutatkozáson nem új ember köszönti - megyénk szülötte -, többször már főiskolás korában rangosán szerepelt a megyei bemutatókon. Jelentősége mégis abban van, hogy Bojtor (Sztrapecz) Károly induló művész, tanulmányainak befejezése után önálló kiállítással köszönti városunkat, ahonnan szárnyra kelt, hogy a művészet szabad egén repülve alkosson azok számára, akikért él, dolgozik - a népért. Művei széles skálán mozognak a témaválasztás vonatkozásában. Érzékenyen figyeli az életet, az alkotó embert. Salgótarján konstruktív rendű tájai, a bányászélet, hangulatos alföldi utcák meghitt csendje, halászok interpretálják azt a gazdag világot, melyet képpé formálva műalkotássá ötvözött. Széles a pszichológiai asszociációk köre is: egy szigorú zárt rend „Vörös salakhegy”, hol a vízpart impresszionisztikus optikai rendje oldódik fel a látványban, megtartva belső feszítettségét, amellett emberi, érzékenyen lírai kicsengésűek. Líraivá, vonzóvá tudja tenni azokat a merev létesítményeket (Szénosztályozók) is, melyek természetes formájukban sivárnak tűnhetnének. Kékek és vörösek átmeneti finom szürkékkel kapcsolódnak egymáshoz nagy leegyszerűsítéssel, ékítményesen dekoratív módon. Ez a dekorativitás azonban nem a szecesszió, vagy a ma divatos nonfiguratív semmitmondás jegyében jut kifejezésre. A művész igen komoA művész Madách-festménye a költőről elnevezett salgótarjáni gimnázium aulájában ______________________________________________________________________________FOTÓI RIQÓ TIBOR ly an felhasználja a művészet évszázados hagyományait, azokat igen meggondoltan a mesterség tisztázott tökélyével fordítja le és alkalmazza a korszerű komponálás, színviszonylatok mai nyelvére. Nincs semmi fiatalos értetlenség, minden a meggondolt képi rend jegyében kerül a vászonra és ebből tűnik elő izzó, mélytüzű színein a belső érzékenység a hivatott művész igazi tehetsége. Nem hordoz ez a tárlat jóslatokat. Világosan, érthető módon tolmácsolja azt az ígéretet, hogy gazdagabb lett a magyar művészet. ” Tizenkét alkotása van a Nógrádi Történeti Múzeum képzőművészeti gyűjteményében (1964-1983-ig!) Közintézményekben is jelen van. A salgótarjáni Madách Imre Gimnázium fő gyűjtőpontja helyén az aulában Madách Imre (1966) portréja. A névadó köszönti a látogatót, naponta emberközelben több száz tanulóval, a jövővel! Egyik leghitelesebb Madách-ábrázolás a megyében! A tyúkmellű tekintetes úr - Jobbágy Károly szép megfogalmazásában - bravúrosan megfestett portréja az örök emberi felkiáltójel, a bizakodásé)!) a küzdésé. Hányszor festette futó vizekre, elbi- csakló hullámokra a reményt! Igaz ez az, amikor a mélységből indul valaki, s génjeiben hordozza a jövőt, megterhelve a keszonbetegséggel, a szegények felemelt ujjával! Sirathatjuk Vele magunkat is, miatta a fogyatkozásban... Hát még Márta(?) a szomorú és vigasztalhatatlan, aki engem is vigasztal most, hogy megrezeg a lelke minden nyomon és rendezi az emlékeket, fekete rózsákból szedi a hét végi csokorra valót. írja: „Lehet, hogy ezt fölösleges volt leírnom, mivel rendezem életutunk, élete munkáját és kezembe került a Palócföld egyik száma 1964-ből, amelyben többek között ezt írtad róla: „Művészete azért rokonszenves és nagyigényű, mert úgy hallatszik messzire, hogy cseppet sem hangoskodik.” - Veszprémből külön- autóbusszal jöttek - ... Nekünk mindenkink Farkasréten van eltemetve - Ezért nem egyeztünk bele a veszprémi díszsírhelybe... (stb.) Itt ezt megértették... - a mai napig intenzíven dolgoznak azon, hogy a város méltó emléket állítson... Leírom, hol tartunk: Születése napján a Várban (Veszprém) III. 14-én emlékkiállítása lesz a Művészetek Házában. Mi a gyerekekkel a városnak adományozunk képet és állandó emlékhelye lesz Veszprémben. Ezenkívül vásárolna Veszprém egy pár képet és ennek a pénznek a kamatából Bojtor Károly-díjat alapítunk a város és a lányunkkal. Erre az időszakra jelenik meg cikk a szaklapban Kareszről (tovább - másutt) Már túl vagyunk a lektorátus által végzett zsűrin, ezt a város vezetése azért csinálta, hogy a művészethez nemigen értő (előfordul!) honatyák legyenek tisztában, milyen értéket kaptak!... - Nagyon várom az írásodat, annál is inkább, mert minden, ami júL 9. óta megjelent róla, tényleg olyan volt, mint amilyen O volt... - Feltétlenül hívlak Feri, mivel Salgótarjánnak is szeretnénk adni emléket Karesztől..” Vásárolhatnának is, meglenne a töretlen sor a még 1983-tól máig! Csak gazdagabbak lennénk maradandó- ságunkban! Az élet megrendezi a maga predesztinációjában, ki mikor és hová rendeltetett az életben, hová űzi rejtett vágya... A főváros elszívó ereje, a művész lehetőségei mindig többel kecsegtettek, mint aztán, amit az élet realizált! A vidék nehezebb terep, de termékenységre lélekhez közelebb álló, nincs olyan ricsaj, ezért lett aztán Veszprém, közel a párarengeteges Balaton, a víz szelíd párálló atmoszférikus csendjével. Az élet tudja a dolgát! Ott kellett élnie, ahol igazán kiteljesedhetett, ott lehetett Bojtor Károllyá válnia, alkatának, stílust teremtően. Dr. Praznovszky Mihály a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója írja 1996-ban: „Bojtor Károly művészi szelídsége sokkal erőteljesebb hatást vált ki belőlünk, mint bármelyik pálya- és kortársának erőltetett harsánysága, álaktivitása. Tudja jól, a lélek állapotának, önmagunk helyzetének felmérése ilyen közvetett módon érhető el leginkább... Színeiben sem változott - egyre inkább úgy érezzük, ő maga lett a szín. De nem szabad, hogy finom átszellemült egyénisége, csendes meditativ természete megtévesszen bennünket. Ez nem visszavonultság, nem kivonulás a világból, hanem egy abszolút öntörvényű művésziét következetes megélése. Bojtor Károly erkölcsi alaprendje nem változott az elmúlt évtizedekben, s nem kell változtatnia most sem rajta... Alapmotívuma az elesettek felsegítése... Konkrét és átvitt értelemben is felfogható ez, a lényeg azonban állandó marad: a világ egyre inkább rászorul a segítségre, s minél többet képzel magáról az ember, annál el- esettebb, annál inkább gyámolatlanabb az univerzumban. (Másutt) Bojtor Károly azt is mondja: mindannyiunknak megadatott az a lehetőség, de hát még nem nagy az ember...- Szelíd és békés újmódi ember - halász Bojtor Károly. ” S íme most már a sírnál szól a jó barát Gerzson Pál Munkácsy-díjas érdemes művész, egyetemi tanár, a nemzet kiválóságait felnevelő nagyformátumú ember és művész, a szövetség akkori országos elnöke:- „Adósnak, szégyenkező kötelességmulasztónak érezzük magunkat. Mert Bojtor Károly a szeretet forrása volt, általa magunkat is jobban becsültük, megajándékozott az értelmes lét öntudatával. Hatalmas akarattal dolgozott, tudta, hogy művészetének fölé kell nőnie a sors, az események, a mindennapok borús, sokszor gonosz történéseinek.- Rossz korban éltünk, az emberi érintkezés örömét elfedte a létezés, a fizikai egzisztencia kényszere. A szellemi kihasználtság természetes kielégültsége helyett az ideg és kedélynyomorító fáradtság vett le a lábunkról. Csupasz gladiátorok vagyunk az arénában...- Barátunkra, Bojtor Károlyra emlékezve a legragyogóbb emlék az ő szeretete. Ezt a tulajdonságát szeretném most viszonozni, barátaink nevében is felidézve egyéniségét, beleértve minden tulajdonságát, hevességét és félénkségét, hűségét és hasznosságát, akaratosságát és alázatát mindent, mindazt, ami egy portrénak részlete lehet, tehát egyszerűen kimondva: nagyon szerettük és szeretjük őt. Létének lényege halhatatlan... ” Gáti Oszkár Jászai Mari-díjas színész csodálatos tolmácsolásában elhangzott Juhász Gyula Consolatio (részlet) majd Reményik Sándor „Mi mindig búcsúzunk” című versrészletből: „Minden képtől, mely belénk mélyedett. Az álmainktól, mik nem teljesültek. A lángjainktól, mik lassan kihűltek. A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk...” Asztalos István tanár úr a Veszprém megyei jogú város alpolgármestere, mint a búcsúzás egyik legilletékesebbje nagy, emocionális költőiséggel szól... Megható! - Érezni egész búcsúbeszédében a lélek el-elfúló, dadogó, mint megmegszakadó szívdobogás, költői rezig- nációját: „Hálójába kerítette lelkünk az öreg halász. Úgy szerettük, hogy néha észre sem vettük, úgy szerettük, ahogy ő akarta: Külsőségek nélkül csendesen...- És most elhajózott. Néhány éve a város díját adhatta neki, ha adhatnánk ma még néhány évet, odaadnánk, naponként összehordanánk, de nem lehet. Por vagyunk csak és hamu, látjátok feleim, a göcsörtös utcák megcsúnyultak egy kicsit, mert kialudt a szépet látó szempár, hűlő hiány fölött kering a harangszó meg a bakonyi szél. A város házában pedig, a gyászszalagos képen ma éjjel mégis gyönyörűt álmodik a tenger, a nagy hal és az öreg halász. Azt álmodják, hogy legyőzhetetlen az ember - nem szegényebbek lettünk attól, hogy nem vagy, hanem gazdagabbak attól, hogy voltál. ” 1964-ben írtam az előszó végén: - Egy ilyen kiállítás startkő is! Innen a végtelen futópálya, s az elismerés, a biztatás megsokszorozza az élet további alkotómunkájához szükséges művészi izzást! Kihunyt, ez volt az utolsó tárlatod! Koszorúkkal, virágokkal, köny- nyekkel feldíszített nagy-nagy kompozíció! - s rengeteg ember! S mi nógrádiak is, a semmi ágán didergő szívvel integetünk utánad, ahogy megy a ladikod, tele a háló... Hát mit tehet a tehetetlen ember? Szótlanul kiáltunk, s nincs hangunk... És Márta, és Mártáék? Vinokurowal szólva: „Nem tudok semmit, semmit. Siratom csak. Hogy érteném, hogyan? Csak siratom. ” CZINKE FERENC
