Nógrád Megyei Hírlap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)

1999-08-19-20 / 193. szám

1999. augusztus 19., csütörtök Ünnepi Magazin 7. oldal Jákó Vera-díj a kazáriaknak Kazáron az utóbbi négy év külön kedvezett azoknak, akik szoros kapcsolatban állnak a helyi vise­lettel. Vagy úgy, hogy ma is szí­vesen viselik a pompás ruhada­rabokat, vagy úgy hogy szívükön viselik ezek sorsát, a hagyomá­nyok megtartását. 1996-tól kezdődően a Jákó Vera Alapítvány rendezvényeinek egyik látványos szereplőjévé vált a kazári népviselet, versenyre kelve más te­lepülések, tájegységek effajta jel­legzetességeivel. Már az induló év is bebizonyította: az értékes ruhá­kat nein elég féltve őrizni, nem elég felvenni, tudni kell ezeket viselni is. Nos, az alapítvány viseleti ver­senyein a kazáriak megmutatták, mennyire egyek ők az elhnesült szoknyákkal, főkötőkkel, kendők­kel. A menyasszony-vőlegény pá­rosuk közönségdíjat, az úgyneve­zett bunkós kendővel Telek Ba- lázsné második díjas lett pár éve. Kovácsné Nagy Rebeka rózsás főkötővel remekelt. Két éve kiváló minősítéssel, tavaly második díjjal, egyéni nyereményként - melyet Kovács Rita érdemelt ki - belföldi utazással tértek haza. Az idei elis­merés pedig a Jákó Vera-díj, ezt a Budai Park Színpadon vették át. A kazáriak arra törekedtek, hogy évről évre cserélődjön a csoport összetétele, hogy mindig mások ré­szesüljenek a remélt sikerekben, melyek többnyire valóra is váltak. Mindemellett vannak állandó „sze­replői” az alapítványi események­nek. Közéjük tartozik a sokat szer­vező Bozsik Lászlóné, a szebbnél szebb ruhákat, kiegészítőket köl­csönadó Nagy Istvánná, de ide so­rolják a hálás hagyományőrzők Molnár Katalin polgármestert is, aki az önkormányzat kisbuszát adta oda a bemutatkozásokhoz. Idén először nagyobb csoport, negyvenöt személy utazhatott, eh­hez Tőzsér Tibor magánember­ként sok segítséget nyújtott, (mj) Amikor meglátták a ragyogó, fekete szemű négyéves fiúcs­kát, azonnal tudták, hogy ha­zaviszik. Húsz évet vártak erre. A gyerek meg mintha érezte volna, hogy egyedül ő hiányzik Csonkáék otthoná­ból. Úgy repkedett a lakásban ide-oda, mint aki egyenesen oda született. Az asszony mégis hosszú ideig nyugtalan volt, éjszakánként nem jött álom a szemére. Figyelt min­den neszre, hátha a fiúcska visszasírja régi otthonát, Fel- sőpetényt. Szeretet és gondoskodás Az első hónapok, évek, különö­sebb gond nélkül szaladtak el. Dani óvodába járt, majd úgy, ahogy a többi szalmatercsi gye­rek, elkezdte az első osztályt a karancssági iskolában. Az asz- szony először csak azt látta, hogy Dani fáradékonyabb társa­inál. Később azt is, hogy az ele­ven fiúcska mozgása töredezetté válik. Az iskolából futott haza, amikor leesett a lépcsőn és már nem tudott lábra állni. Zaklatott napok, nyugtalan éjszakák kö­vetkeztek. Salgótaijánban a kórházban vizsgálták Danit, majd Szegeden a klinikán. A vizsgálatok súlyos, nem gyó­gyítható izomsorvadást állapí­tottak meg nála. Nógrád Megye Önkormány­zata Gyermekvédelmi Központ­jának munkatársa Mártáné Hu­szár Csilla, kezdettől fogva rendszeres látogatója Csonkáék- nak. Amikor kiderült, hogy Dani betegsége megállíthatatlan, fel­ajánlotta: visszahelyezik a neve­lőotthonba. Csakhát akkor már olyan erősen kötődtek egymás­hoz Csonkáék, hogy hallani sem akartak erről.- Persze, hogy jobb lenne egy egészséges gyerek! Hiszen azért hoztuk, hogy támaszunk legyen, Csonka Dani kívánsága amikor megöregszünk. Most, hogy bajban van, dobjuk vissza, mint valami rossz rongyot? Soha - tiltakozott hevesen az asszony. Danit a nevükre íratták, ké­relmek sorát indították útnak, hogy örökbe fogadhassák. S hiába az akadályok, a gátak, tervük­ről máig nem mondtak le. Dani nélkül sem lenne már könnyű az éle­tük. Csonka Zoltán a Sal- gótaijáni Sík­üveggyárban dolgozott, amíg lehetett. Mert a ke­mencekeze­lőből egyik napról a másikra munkanélküli lett. Ezalatt sem tétlenkedett. Közmunkás volt a helyi önkor­mányzatnál, amíg le nem vette lábáról a betegség. Nehéz műté­ten esett át, rokkant ember lett. Járadékát 17 600 forintban ál­lapították meg. Jó szándékú emberek Felesége sem teljesen egészsé­ges. Jó ideig a karancssági termelőszövetkezetben dolgo­zott. Most gyermekgondozási segélyen van. Valamivel több, mint 14 ezer forintot kap egé­szen addig, amíg Dani 14 éves nem lesz. Hivatásos nevelő­szülő és ez 30 ezer forint körüli fizetséget jelent havonta. Bár­hogy is számolgatják, nem sok ez a pénz, de Csonkáék még­sem elégedetlenek. Kiváltképp az asszony bizakodó:- A férjem iparkodó ember, belekapaszkodik mindenféle munkába, amit elbír. Nem éhe­zünk. Előbb vagy utóbb meg­veszünk mindent, amire szük­ségünk van, - mondta. Dani az iskolában, amikor még egészséges volt... Mutatta a rendezett szobá­kat, amelyben tolókocsival is lehet közlekedni. A televízió, a videó, a szintetizátor, a mobil- telefon, mind-mind azért van, hogy Dani otthon érezze ma­gát. A fiú méltányolja is a sze- retetet, a gondoskodást. Sok­szor mondta már nekik:- Ha én nem lennék beteg, mindent megcsinálnék. Dol­goznék helyettetek is... Most is halvány mosoly fu­tott végig az asszony arcán, ahogy hallgatta a fiát. Mert a sajátjának tekintette az első pil­lanattól kezdve.-Az a mi nagy-nagy sze­rencsénk, hogy körülöttünk csupa jó szándékú, segítőkész ember van, - mondta később. Majd sorolni kezdte, hogy az önkormányzattól a hasznos tanácsok mellett kamatmentes kölcsönt kaptak a házhoz, meg segélyt is. A gyermekvédelmi központ pedig az idén Csonka Zoltánnét ajánlotta támoga­tásra a Kádár János Alapít­vány kuratóriumának. Az ala­pítvány a nehéz körülmények kö­zött élő fiatalokat támogatja, s azo­kat a szülőket, pedagógusokat, akik próbálják könnyebbé tenni sorsukat. Örült az asz- szony, hogyne örült volna a százezer forint­nak, hiszen ezer- egy helye volt. De legalább eny- nyire meghatotta a figyelem, a tisz­telet, amivel kö­rülfogták.-En még soha az életben nem kaptam tíz fillért sem. Mindenért megdolgoztam, megküzdöttem. Jólesik, hogy ezt most becsülik - magyarázta. Értelein és érzelem Füzesi István, a gyermekvé­delmi központ igazgatója is azt tartotta, hogy Csonka Zoltánék valóban érdemesek a támoga­tásra. A beteg gyermek ellátása, ápolása leköti a vékony, szívós asszony csaknem minden ide­jét, erejét. Amit csak lehet, megtesznek érte. Rendszeresen orvosi ellenőrzésre viszik, s úgy tűnik, a gyerek állapota nem romlott. Biztonságot adnak neki és reményt, hogy egyszer talán meggyógyul. Dani most 11 éves, nem tud járni, egy esztendeje tolókocsi­ban ül. Értelmes, korához képest érett gondolkodású, érzelmekben gazdag fiú. Helyzetét tudomásul vette, s igyekszik minél többet megismerni a világból. Magán­tanuló, hetente két alkalommal egy nyugdíjas pedagógus jár hozzájuk Salgótarjánból. Vizs­gáztatni pedig Karancsságról jöt­tek a pedagógusok. Legutóbb is megfelelt a követelményeknek. Apu után én is •••-A tanár nénivel mindenfélé­ről beszélgetünk. Arról, hogy mi van körülöttünk..., az embe­rekről - mondta elmélázva Dani. - De én legjobban mégis azt szeretem, amikor matema­tikát vagy nyelvtant tanulunk. Már arra is gondoltam, hogy később jó volna megtanulni angolul. Ha nincs iskola, akkor tele­víziót néz, olvas, vagy a kutyá­ival, a malackákkal játszik. Pontosan azt teszi, mint a leg­több gyerek. Soha nincs egye­dül, mindig van vele egy-két jó barát. Hét végén pedig annyian összesereglenek, hogy tele van velük az egész ház. Muzsikál­nak, videóznak.- Dani, ha egy jó tündér eléd állna és azt mondaná: kívánj valamit, teljesíti. Mi lenne az - kérdeztem. Gondolkodás nélkül vála­szolt:- Azt kérném, hogy gyó­gyuljon meg az apukám.- És te? Szemét le sem vette az új körzőkészletről, amelyet hol szétszedett, hol összerakott és úgy mondta:-Apu után én is... Amikor elbúcsúztunk, már lemenőben volt a nap, de suga­rai még melegítettek. Ahogy az utca bejáratától visszatekintet­tem, mintha egymáshoz simul­tak volna a házak. V.G. Nagydíjat nyert produkciójával Lengyelországban az Ipoly néptáncegyüttes Duna menti táncok Palócföldről Mihálygergeiek a fesztivál színpadán Nem várt, hatalmas sikert ho­zott a mihálygergei Ipoly nép­táncegyüttes fellépése a XXXVI. beszkideki kulturális napokon, Lengyelországban. A 23 éves csoport történetében először ért el erős nemzetközi mezőnyben fesztivál nagydíjat.- A július 31-től augusztus 8- ig tartó rendezvény Európa egyik legrangosabb folklór-esemény- füzére, amit az is jelez, hogy ez­zel párhuzamosan zajlott a XXX. goral folklórfesztivál és a X. nemzetközi folklórtalálkozó is. Mi ez utóbbira kaptunk meghí­vást - mondta el lapunknak dr. Egyed Ferdinánd, az együttes tagja, vezetője, s egyben a bázist jelentő mihálygergei kultúrház igazgatója. -Kilenc helyszínen mutatkozott be 55 lengyel és 17 külföldi csoport, köztük egy Mar­tinique szigetéről, illetve Észak- Amerikából. A fesztivál központja Zywiec- ben volt, nem véletlenül, hiszen itt működik a legnagyobb lengyel sörgyár, a folklórprogramok leg­főbb gesztora. Ezt azzal is kife­jezte a gyár, hogy címerében go­ral táncosok láthatók. Emellett külön mellékletet szentelt az eseménynek az egyik lengyel na­pilap, de számos rádió- és televí- ziócsatoma is támogatta a feszti­vált. A kilenc település polgár- mestere tevőlegesen is közremű­ködött a szervezésben.- Egyik fellépésünkön, Wyslaban 25 percre fogadott bennünket a város polgármestere - mondta az együttesvezető. - A programok hangulata fantaszti­kus, hatalmas népünnepély min­den rendező városban, község­ben. Legkevesebb ötezer ember nyüzsög a műsorok helyszínén, miközben mérik a sört, sütik a malacot. A mihálygergeiek produkció­ját már a felkonferálás után ha­talmas éljenzés fogadta, hiszen a konferanszé, Jozef Broda Ko­dály növendékének tartja magát, nagyon szereti a magyarokat, s lehet-e közömbös arccal fo­gadni, amikor azzal zárja felve­zetőjét: ,Jengyei, magyar két jó barát, együtt harcol, issza bo­rát!” A Tücsök kísérőzenekart is méltatta, mondván: „amilyen ki­csik az életben, olyan nagyok zenészként”. Arra utalt, hogy rendkívül élvezték, amit csinál­tak, s nem véletlen, hogy meg­hívta őket egy jövőre esedékes lengyelországi népzenei találko­zóra. Mellesleg „ők nyolcán” voltak a fesztivál egyetlen ifjú­sági zenekara. A zsűriben lengyel, szlovák, ukrán, cseh és horvát folkloris­ták ülték. Részrehajlásról tehát szó sem lehetett. Az Ipoly nép­táncegyüttes Duna menti tánco­kat adott elő, kalocsai, sárközi és polgári népviseletben. A negy­venperces produkció koreográ­fusa Tari Antal volt.-Igen hálás közönséget kap­tunk, de arra még ők sem számí­tottak, hogy a visszatapsolás után egy lengyel dalt fogunk eléne­kelni - mosolyodik el a táncos igazgató. - Mindent egybevetve, a zsűri kiemelte a műsor szer­kesztését, a magas színvonalú előadást, a gyönyörű népvisele­tet, valamint a Tücsök szereplé­sét. Volt, aki megemlítette, hogy a téma megválasztása is szeren­csés volt, hiszen a Duna több nemzetet köt össze. Nagyon jó érzés volt átvenni a Grand Prix-t, ami egy faragott goral táncos fi­gurája, hiszen ez volt együtte­sünk életének legnagyobb sikere, s valahol itt érett be igazán Tóni barátom koreográfiája is. Kicsit irigykedve mesélte Egyed Ferdinánd, hogy a beszki­deki rendezők már tudták, meny­nyi pénzből gazdálkodnak jö­vőre. Egy fesztivál ugyanis nem jöhet létre szponzorok nélkül. Ta­lán egyszer Nógrádban is felis­merik a vállalkozók, a hagyo­mányőrzés, a kultúra támogatá­sának fontosságát - mondta vé­gezetül az együttes veze­tője. (németh) Az igazi vagy a másolat volt Zánki András fején? Kalandos találkozás a koronával Z 'ánki András nógrádi bá­nyászgyerek 1945. május 2-től 8-ig a Duna vonalától északra, Zellhofban (Zell bei Zell- hojj tartózkodott. Oda jutásának tör­ténete regénybe illik. A háború szele sodorta el Ausztria egyik legszebb vidékére, hogy a történelem fintora következtében az egykori Szovjet­unióban fogolykodjon évekig. Am, de maga sem gondolta volna, hogy fél­tett nemzeti ereklyéink elhurcolásá­nak egyik állomásán közvetlen kap­csolatba kerül a koronázási tárgyak­kal. A fiatal gyerek több társával ka­tonajelöltként járta be az orosz ha­dak elől visszavonulók nehéz útját. A háború utolsó felvonása zajlott azokban a hónapokban. Szencen vol­tak már 1945januárjában a levente- katonajelöltek, amikor jött a parancs és elindították a szakaszt Bécsbe. „Egy borús januári délutánon mi­előtt elindultunk volna, az egész sza­kaszt levente gyakorló fapuskával látták el. Messziről úgy néztünk ki, mint egy katonai alakulat” - írja visszaemlékezésében. Ekkor találko­zott először azzal a „Hangya" fel­iratú tehergépkocsival, amely ezután többször előfordult az életében. Eljutottak Bécsbe, majd tovább­masíroztak. Érdekes módon mindig ez a tehergépkocsi határozta meg a szakasz útját. Már közel jártak Zell- hofhoz, amikor megtudta, hogy a Hangya feliratú teherkocsiban a szent koronát szállítják A háború befejezése már minde­nütt érződött, amikor az egyik társa azt kérdezte tőle, hogy milyen ko­rona az aminek a tetején ferde ke­resztvan. Ugyanis őilyet talált, men­jenek és nézzék meg. A helybeli pap lakása melletti dombon egy lövész­árok kiszélesített részében találtak egy benzineshordót, két-három fa­hordót és egy hosszúkás faládát. A benzineshordó kétfelé volt vágva és egymásba erőszakolva. Ezt próbáltuk kinyitni, ami eléggé nagy zajjal sikerült is. A hordófélbe benyúlva a csurom­vizes gyaluforgács közül kie­meltem a koronát - emlékezik az idős ember. — Ámulva néz­tük, hogy milyen rozsdás, s va­jon mitől lehet ennyire vizes. Hol lehetett eddig, ki hozhatta ide? Alaposan megnéztük, köz­ben azon tanakodtunk, hogy mit csináljunk vele. Hová tegyük? Bármibe is csomagolják, csak addig vihetik magukkal amíg ki nem tudódik, hogy mit visznek. Akkor pedig agyonlö­vik őket. Szét nem lehet szedni, el nem lehet adni. orzongató volt minden gondolat. Csak nézték a koronát és az járt a fe­jükben, hogy ez nem az övék, ez minden magyar emberé, a nem­zeté. De mi legyen vele? Adják vissza a koronaőröknek, akik­nek vigyázniuk kellene az erek­lyére? Azok részegen a pap há­zában mulatoznak. Végül elha­tározták, hogy a megszálló csa­patoknak adják át. Már visszatették a koronát a hordóba, amikor felbukkant a német szakaszvezetőjük és a tolmács. Nem akarta elhinni, hogy mit találtak, hiszen az ő tudomása szerint a korona a Hangya feliratú teherautón van és azt állandóan őrzik. Én erre elővettem a koronát és a kezébe adtam, hogy ő is nézze meg. A szakaszvezetővel lévő tolmács útján megegyez­tünk, hogy a koronát a meg­szálló csapatok parancsnoká­nak fogják átadni. Közben a hordóból előkerült a jogar, az országalma és a ket­tőskereszt is. A kard volt a leg­rosszabb állapotban, a tolmács alig bírta kihúzni a hüvelyéből. A palástból meg csavarni lehe­tett a nedvességet. A hordóból kiöntötték a vizet, egy darabig szárították, majd visszarakták bele a nemzeti ereklyéket. A fa­hordókban pedig rengeteg pos­tai bélyegeket találtak. Úgy döntöttünk, hogy a né­met szakaszvezető vigye el a megszálló csapatok parancs­nokságára a drágaságokat. A tolmács elmondta, hogy Mün­chenbe vagy Salzburgba viszi. Mindannyiunknak felírta a ne­vét, címünket, hogy ha szüksé­ges lesz igazoljuk a koronázási ékszerek feltalálását. A német szakaszvezető végül megkérte* a tolmácsot, hogy fényképezzen le minket. Engem külön is, a koronával a fejemen. A fényképezés után kinyitottuk a faládát is, amiben megtalál­tuk a Szent Jobbot. Mivel a lá­dának csak egy része volt ki a földből, azt visszatakartuk, a hordót pedig a német szakasz­vezető az oldalkocsis motorke­rékpárján elvitte magával. M-ás nap reggel Pajtás ezredes felsorakoztatta a szakaszt, majd akik megtalálták a koronát azokkal a helyszínre ment, de ott már nem volt semmi. Csak a pap egyengette lapátjával a földet. Az ezredes azt mondta, hogy amit találtunk, az csak a koro­nának a másolata volt. Az igazi a Hangya feliratú teherautón van. Meg is mutatná, de a ládá­kat csak két kulccsal lehet nyitni, s a másikat RadvánszJcy báró tartja magánál, ő azon­ban Karády Katalinnal már el­távozott. Érdeklődött a német szakaszvezető után is, majd el­tűnt. Soha többé nem láttuk őt. Közreadta:Pádár András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom