Nógrád Megyei Hírlap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-08-09 / 185. szám

AN MU'r’vrri ME vi i El ,AP MEL 1998Í AUGUSZTUS 8 9 I Akiket a föld szeretete éltetett - Mindennapi hajsza a megélhetésért Versbe kiáltott fájdalom Topolcsik Imréné, született Klincsok Margit 1930-ban látta meg a napvUágot Horpácson. A szülőfalu emléke nem hagyott benne mély nyomokat, hiszen állandó vándorlás volt a család élete. Szü­lei cselédek voltak, s ahogyan az őket foglalkoztató földesúr köl­tözött, úgy vitte magával a megszokott, megbízható embereit is. A sivatag hajója. Valaha az Északi-tengeren olajfúrótoronyként szolgált az Odyssey nevű hajó, amelyet rakéták vízről történő indítására alakítottak át. Útja a sivatagot átszelő Szuezi-csatomán keresztül honi kikötőjébe, Long Beachbe vezet. fotó: feb/reuters Szabó Teri, Dejtár csalogánya Balassagyarmaton laktak a leg­tovább. Édesapja, mint ápoló dolgozott a kórházban, s a ren­des állás mellé megfelelő lakás is járult. Anyja szintén a bete­geket ápolta csekélyke fizeté­sért. A sors ismét cselédsorba kényszerítette őket. Valahogy nem tudták igazán megszokni a városi életet. A föld szeretete éltette őket. Alsó-Szátok, Te­reske, majd 1943-ban Tolmács lett a lakhelyük. A három gyerek közül Mar­git volt a legfiatalabb. Zárkó­zott, félénk, talán kicsit túlsá­gosan is komolynak tűnő kisle­ány volt mindig. Nyomasztotta őt, hogy a mindennapi megél­hetés miatti hajsza nem sok szülői törődést engedett meg. Visszatekintve így fogalmazott erről: „Talán az is hozzájárult komolyságomhoz, hogy a szü­lői szeretet messze elkerült, s ez nyomasztó volt. A szigorúság bizonytalansága földig sül­lyesztett. Észrevétlenül vá­gyódtam a szülői melegségre, de ez nem adatott meg...” Az általános iskola nyolc osztályát már Tolmácson fe­jezte be Gauder (Kovásznai) Gyula tanító keze alatt, aki fel­figyelt az éles eszű gyerekre. Később lett volna egy kiugrási lehetősége - a termelőszövet­kezet szervezése idején hívták őt könyvelőnek - de szülei el­lenezték: a földet művelni kell! Sosem volt egy kitárulkozó ember, de sorsa még zárkózot­tabbá tette. Csak a legszűkebb család értette meg igazán. Ép­pen ezért élte meg szinte elvi­selhetetlen fájón a kegyetlen csapást: három hónap alatt két embert is elvesztett, kit igazán szeretett. Férje elhunyt, s uno­kája katonaként lett szerencsét­lenség áldozata. Évtizedekkel ezelőtt jött rá, hogy lelki nyugalmat csak az hoz számára, ha gondolatait versbe fogalmazza. Veleszüle­tett tehetsége arra is rávitte, hogy apró szobrokban for­mázza meg érzéseit, s örökítse meg környezetét. Verseiből kitűnik, hogy egy érzékeny asszony, ki élesen fi­gyelő szemmel, tanult embere­ket meghazudtoló értékítélettel nézi a világot. Érzelmeket, hangulatokat fogalmaz meg. Tükrözik életét, mely során nem túl sok örömben, de annál több bajban volt része. Versbe kiáltott fájdalom, talán így jel­lemezhetnénk legtöbbjét. Első verseskötetének megjelenését a tolmácsi önkormányzat támo­gatta. Végh József Mégis hogy lehetne? Világot átlépni, világból kilépni, mégis, hogy lehetne ? A létezést végleg eltagadni, Földről a földet elcipelni, hatalmas világot ölbe kapni, s menni végtelenbe, mégis hogy lehetne? Gyarló képzelet, éretlen gondolat, rágatlanul kiköpött szó. Egy pusztulás. Nyers faágat tűző napon fony- nyasztani, Földről a földet elhordani képtelenség, képzelet csupán. Világ, világ lesz! Emberi kéz nem mozdítja meg. Világból kilépni, világot átlépni, világból elmenni, mégis hogy lehetne? Valamikor, nem is olyan ré­gen még a vendégek sokasága mulatozott esténként a szívet melengető cigányzene kísére­tében az Ipoly Hotelben Ba­lassagyarmaton. Aztán olyan idők jöttek, hogy a sokat megélt hotel elárvult és máig az elbaltázott privatizáció ki­rabolt emlékműveként kese­ríti az arra járót. De nem csak a szebb időket megélt vendéglátóhely árvál­kodik, hanem a valaha rangos balassagyarmati cigányzene is. A híres prímás, a Rekett és tár­sai már valahol a mennyekben muzsikálnak, az utódoknak alig akad alkalom a gyantázásra, jó részük szétszóródott a világban. Az éneklő, mulatozó embert majdhogy nem megszólják. Pe­dig a szép magyar nótáknak, hallgatóknak még van közön­sége és a neves előadók között Nógrádból elszármazottakat is találhatunk. Ezek egyike a Dej- tárról elszármazott Szabó Teri magyamóta-énekes, akivel a Kis Balassa vendéglő teraszán találkoztunk össze, mivel a ba- lassagyarmaton élő nővérénél, Rozáliánál vendégeskedik.-Énekeltem már itt is, csak akkoriban valahogy nagyobb volt ez a Balassa vendéglő, néz szét csodálkozó szemmel a fi­ligrán, mosolygós tekintetű énekesnő. Szép emlékeim fű­ződnek Gyarmathoz, a fiatalsá­gomé. Idejártam gimnáziumba, itt kezdtem táncolni, énekelni a börtön néptánccsoportjában. Dejtáron születtem, nyolcán voltunk testvérek, négy fiú és négy lány. Szegény szüléink dolgoztak ránk látástól vakulá- sig, szegényen, de szépen élt a család. Édesapám földműves volt és szenvedélyes vadász. Kislánykoromból nagyon szép emlékeim között tartom szá­mon azokat a csodálatos dejtári estéket, amikor a lányok össze­jöttek és énekeltünk, csak éne­keltünk, amíg a másnapi felada­tok ágyba nem parancsoltak bennünket. Valami isteni ado­mány folytán a családunkban mindenkinek szép hangja volt, és nekem az éneklés a mai na­pig betöltötte az életemet. Bu­dapesten érettségiztem le, aztán még a közgazdasági középisko­lát is kijártam. Akkoriban sem volt könnyű megélni. Bekerül­tem a KISZ Központi Művész- együttesébe, ahol nagyszerű emberek között énekelhettem. Sok helyen megfordultunk, so­kat láttam, tapasztaltam, és közben készültem az önálló éneklésre. Hangképzésre jár­tam Possert Emíliához aztán megszereztem a B kategóriás előadó-művészi jogosítványt. Máig emlékezetes számomra az, hogy vizsgámat kiválóra minősítette Járóka Sándor a vizsgabizottság elnöke és Orosz Júlia, valamint Radnai Sándor megdicsérték természe­tes, közvetlen előadásomat. így indultam el és az évek során, mint magyamóta-énekes föllép­tem az ország számos helyén. A féijemet Gécs Lászlót, egy ba­latoni turnémon ismertem meg. Szó esik arról, hogy külföl­dön talán jobban ismerik, mint itthon. Szép hangja rangos ci­gányzenészek kíséretében meg­szólalhatott Európa szinte min­den országában, de dalolt Belg- rádban, Sarajevóban, Mostár- ban is. Énekelt a Bécsi Magyar Házban és szerepelt a televízi­óban és a rádióban is. Dalait eddigi felvételei őrzik. A „Van nekem szeretőm” című kazet­tája 1982-ben jelent meg, amit a „Nyíló búzavirág” dalai kö­vettek. Jó barátságokat ápol a Nógrádból elszármazott művé­szekkel, mint a terenyei Nóg­rádi István nótaénekessel, vagy a szinte már csak a külföldön föllépő Busái Antallal, aki pa­taki származású. Szeretettel emlegeti az érsekvadkerti szü­letésű Havasi Viktor zeneszer­zőt és a mohorai születésű Tol­nai Klári színművésznőt.-Mi nógrádiak összetartunk és nagy szeretettel jövünk haza, csak hívjanak! - mondja a dejtári kötődésű nótaénekes. Sz. E. Aggasztó függesztés - A skóciai Edinburghben fesztivált rendeznek, amelynek fő lát­ványossága a szerényen csak a Fájdalom Hercege névre hallgató fakír bemutatója. Az illető a testébe akasztott horgokon függ; e kategóriában új világcsúcsot szeretne felállítani. čzAfzrriE.’iĹ üst van: Szomszédom a halát Ml Petrovic, Zagubic, Mitrovic. Nem csak nevük egyforma végződése, de valahogy az ar­cuk is hasonlított. Dinári típu­sok, alacsonyabbak nálam. Ke­restem valami balkáni hányave- tiséget az arckifejezésükben, ehelyett megrökönyödésemre valami mást fedeztem fel. Mesterkélt volt a mosolygá­suk. Nem örültek túlságosan. És ez elgondolkoztatott. Elkap­tam Mitrovic egy másodperces riadt tekintetét, és azt, hogy gyorsan vidámra igazította vo­násait. Ezek tehát félnek. Nem is akartak ma idejönni...? Szörnyű árulást sejtettem. Valaki beköpte a terveinket! Vagy másról lehet szó? Azt hittem eddig, a három szerb nagy örömmel jön az Éto- ile-ba, és nagyot fog mulatni. Hogy ezt már előre élvezik majd. De azóta történt valami. Valami változás. Csak tudnám, mi az? Miért félhet a három szerb, ha továbbra is Mbuni elnök jó barátai? Ha biztonságban van­nak Mazimbában, ha tudják, hogy innen bizony soha ki nem adják őket senkinek? Ha nem kerülhetnek a hágai nemzetközi bíróság elé, és sohasem csattan mögöttük a rácsos ajtó a hábo­rús bűnösök nyugat-európai börtönében? A kíséretben nem láttam is­merőst. Csupa ismeretlen em­ber. Amint az elnök és kísérete helyet foglalt a rezervált asztal­nál, ismét rázendített a zene. Én meg mentem a toalettre. Már nyolc üveg „whisky” állt a szel­lőzőrács mögött. Gondosan visszahelyeztem a rácsot, és kimentem a parkolóba. — Csak kiveszek valamit a kocsimból - intettem kedélye­sen a kapuőröknek. Akikhez két katona is csatlakozott, gép­pisztolyokkal. Az elnöki testőr­ség többi része - cigarettázó ka­tonaarcok a lámpák fényénél - a másik parkolóban várakozott. Három fekete limuzin és két dzsip kísérte ide Mbunit. A mi parkolónkban semmi rendkí­vüli nem történt. Kitapogattam a terepjárónk egyik ülése alá rejtett pisztolyomat, és magam­hoz vettem. Aztán elballagtam az épület mögé, ott ilyenkor már senki sem járt. A férfitoalett szellő­zőnyílásai erre néztek. Megkínáltam a parkolóőr fiút a lapos üvegből. Eleinte szabódott, de amikor megemlí­tettem, hogy milyen sanyarú sorsa lehet egész éjjel itt ácso- rogni, nagyon sajnálni kezdte önmagát, és ivott. A bejáratnál kissé pityókos, ámde szerfölött jóindulatú, és az egész világot a keblére ölelő európai lettem. Sorba kínáltam a kidobóembe­reket, sőt - szemtelenségemre jellemző módon - a katonákat is. Ketten elfogadták a kínálást, és ittak a „varázsszert” tartal­mazó italomból. Utána bemen­tem a terembe. Elisa újra táncot járt. Tud­tam, a többiek bár táncolnak olykor, azért figyelnek. Mind­egyik háromfős csoport csak a „saját” szerbjét tartja szemmel. Ha az megmozdul, ide megy vagy oda lép, folyton figyelő szempárok kísérik. Elsőnek Milos Petrovic mozdult. Kinézett magának egy jó nőt, és elvitte táncolni. Meg­figyeltem, hogy két fegyveres katona és egy civil fekete min­dig a közelében tartózkodott; de a táncparkettre nem mentek be. Tehát a parkett széle a határ, amit feletteseik kijelöltek. Ki- ringa is felbukkant, Mbuni előtt hajlongott, aki kegyeskedett vele pár szót váltani. Mitrovic is tárgyalt Kiringával, aki intett, és emberei egy csinos, fiatal, félvér nőt vezettek oda. A han­gulat enyhült. De engem nem hagyott nyugton a dolog. Miért olyan óvatosak, félénkek a szerbek? Persze, lehet, ilyenek voltak a múlt hónapban is, ami­kor először jöttek ki a palotá­ból. Vannak itt külföldiek is, diplomaták és kereskedők, üz­letemberek, akik Mazimbában fektettek be vagy itt dolgoznak. Akadhat, aki felismeri őket a hágai körözés fényképeiről. A koromfekete hajú Zagu- ‘ bicnak is mutattak egy lányt. Kiringa aztán felküldte a leg­jobb lányokat a színpadra, ott táncoltak szólóban és már eléggé hiányos öltözetben a diszkópult két oldalán. Petrovic remekül érezte magát, most már nem emlékeztetett arra a félénk emberre, aki egy órával korábban ide belépett. Rolandot is láttam a közelé­ben, de főleg Elisa és Roger táncoltak mindig mellette. Az sem volt titok, hogy a testőrka­tonák bizony olykor szem elől tévesztették a pasast. És mi van a civil őrével? Aki alighanem a titkosszolgálat embere lehet. Múlani bátyjáé... Nyeltem egyet. Valami ösztönöm azt súgta, ismeretlen veszély gyűlik ko­ránk. Zagubic is táncolni ment. Mbuni elnök tovább csevegett kíséretével, és Kiringa újra ott volt mellette. Eric akkor jött ki a toalettből, megnyugtatóan bó­lintott felém. Szóval, már a szellőzőnyílásban van az összes üveg „whisky”. Az irodákhoz vezető folyo­sónál álltam éppen. Egyszer csak kimegy valamelyik szerb a toalettre. Előzőleg részletes utasítást adtam a fiúknak erre az estre. Torben bukkant ki a tömegből.- Mulatsz, főnök?- Naná, frenetikusán, mint látod - morogtam. Torben ne­vetett, olykor kicsit gyerekes tud lenni. Mióta otthagyta a rendőrséget Koppenhágában, visszatért az életkedve. Egy perc sem telt el, és olyasmi történt, amire nem számítottam. Valaki egy pisz­toly csövét nyomta a hátamhoz, és csak ennyit súgott a fülembe.- Egy rossz mozdulat, és vé­ged van, Daniel Skagen. A hangja nem volt ismerős. Fekete volt, az biztos, a kiejtése túlságosan is itteni. Volt még benne valami kéjes elégedett­ség és öröm, amit nem tudtam mire vélni. Lassan, nagyon las­san fordultam meg, közben azt mondtam.- Nincs fegyverem, ha erre célzol, idegen. Az arca ismerősnek tűnt. Fe­kete, harmincas, civilben. De kezében a Beretta valódi, és nem is nagyon dugdosta. Tehát legálisan viseli a fegyvert, még itt is. Mbuni környezetéhez tar­tozik, titkos ügynök, és nem is akárki. Ez az arc... .(Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom