Nógrád Megyei Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-12 / 264. szám

1996. november 12., kedd Tarjáni Melléklet 9. oldal Mikszáth Kálmán és az évforduló „Boszorkányság volt-e mind az a látvány, amely a szempilla egyetlen mozdulatára elfut, vagy igazán lefolyt tény? En láttam-e csak vagy min­denki? Mert álom és valóság közt csak ekkora a különbség?! Egy ember álmodik-e vagy egész ország egyszerre lát egy álmot?! S ha álom az egész (az ezer- kettedik éjszaka), vajon az in­cselkedő dzsinn előre taszított- e a jövendő szándékomba, vagy hátra lökött a ragyogó múlt időkbe? Hallgass el, Seherezádé, én mesélek.” Mikszáth Kálmán 1896. jú­nius 10-én a Pesti Hírlap hasáb­jain, a millenniumi ünnepsé­gekről elmélkedve írta le a lát­szólag könnyed, ám, ha figyel­mesen hallgatjuk, valójában a millennium lényegi tartalmát érintő sorokat. Alom, valóság, múlt, jövő, egyén, közösség (nemzet) filo­zofikus kérdésfeltevése ez a nagy mesélő tollán, aki a mil­lennium évében is vállalta, be­teljesítette szerepét, azt, hogy az események művészi króni­kása, tolmácsolója legyen. Mikszáth Kálmán 1896-ban si­keres író, népszerű újságíró, a közélet elismert alakja. Tagja a Kisfaludy Társaságnak, az aka­démiának, szabadelvű prog­rammal országgyűlési képvi­selő, a tekintélyes Pesti Hírlap munkatársa. Családjával Buda­pesten, él, az irodalmi és társas élet közkedvelt személyisége, népszerű és hivatalosan is elis­mert író. Nem véletlen, hogy Wlassics Gyula vallás- és közoktatási miniszter felkérte, hogy a ma­gyar nyelvtanítás sikerének cél­jából, a beszédkészség javítása érdekében un. „társalgási lec- kekönyVet” írjon a nem magyar tanulók számára. A kötet elké­szült és százezer példányban ingyen szétosztatott a nemzeti­ségek falusi iskoláiban, 1896- ból ehhez a tényhez kötődik Mikszáth legelső írása, a Pesti Hírlap január 1-jei számában. Valójában egy válaszcikk ez, mert a Hazánk című lapban korrupcióval vádolták meg az állítólagosán felvett magas ho­norárium miatt. A Hazánk című lap személyeskedő hangú köz­leményére felfigyelt a Hét szerkesztősége, és benne Kóbor Tamás válaszolt a vádakra. „Az a sajtó - írta -, mely nincs megvesztegetve, az elmúlt esz­tendő utolsó napjait csinos kis botránnyal fűszerezte.” Őszin­tén megvallom: nem szeretem a meg nem vesztegetett sajtót. Nagyon is mutogatja a tiszta kezét, s csodálatos, de úgy van, amihez a tiszta kezével nyúl, az mind sáros lesz. Nagy jelentő­ségűnek és a korabeli irodalom vonatkozásában pedig jellemző értékűnek tartjuk azt, hogy ép­pen az a lap állt ki Mikszáth mellett, amely a századvégen az új szellemű polgári iroda­lomnak kívánt - sikeresen - a központi orgánuma lenni. A ki­lencvenes évek irodalmában a programszerűen jelentkező iro­dalmi irányzatok fellépésével a népnemzeti iskola csődje egyre nyilvánvalóbbá vált. A millen­niumi ünnepségek idején azon­ban éppen a nemzeti eszme volt az a gondolatkör, mely segítsé­gével a nemzeti egység - lega­lábbis annak illúziója, hamis látszata - megteremthetőnek, fenntarthatónak látszott. A mil­lennium idejére kialakult és igen harsányan meg is szólalt egy sajátos nacionalista frazeo­lógia, a jelszavaknak és frázi­soknak a tömegindulatot min­dig mozgásba hozni kész arze­nálja. Általánosan ismert Mikszáth szembenállása a 48-as és a mil­lenniumi görögtüzes hazafias­kodással, valamint türelmes- sége például a nemzetiségi kér­désben, de véleménye, gondol­kodása részleteiben is megis­merhető a millennium évében megjelenő, s a tárgykörhöz szo­rosán kapcsolódó írásaiból. Legelső ezek közül a „Ma­gyar ruha a millenniumon” című. 1896. február 26-án a budapesti ifjúság felhívást bo­csátott ki, hogy az évben a ma­gyar díszruha viselése legyen általános. A Fővárosi Lapokban többen, a társadalmi, politikai és irodalmi élet előkelőségei , nyilatkoztak a kérdésről, közöt­tük Mikszáth így összegezte vé­leményét: „De ma, mikor sok mindenünk megvan abból, ami Európa legnagyobb nemzetei- . nek (valamicske persze még hi­ányzik is) ma, amikor nem azt akarjuk demonst­rálni, hogy meny­nyire elütök va­gyunk tőlük, hanem mennyire hasonlóak őhozzájuk, nem volna sok értelme.a külön nemzeti ruhát behozni, mely (talán nem is véletlenül) éppen a fejletlenebb népcsaládoknál tar­totta fenn magát... az utca és népe ha­sonlítson inkább Pá­rizshoz vagy Lon­donhoz! Hasonló ér­tékrend jellemzi az ünnepi rendezvé­nyekről írt beszámolót is, „A T. Ház a szabad ég alatt” az ezred­éves kiállítás megnyitójáról, a „Némely észrevételek a bandé­riumról” a koronázási ünnep­ségről, a „Királyné a trónon” a királyi pár fogadásáról készült. Mikszáth nem leíró, s főként nem dicsőítő krónikása volt az eseményeknek. Azt a színpa­dias, „hadias, festoies” képet kívánta olvasóinak visszaadni, amely sokszínűségével elkáp­ráztat ugyan, de a pompás szín­falak mögül föl-fölbukkan a va­lóság, az, hogy amit látunk, csak jól megrendezett előadás, de nem az élet.” Csak a nagy fönséges hangulat maradt meg. Az ember úgy érezte, hogy ősei kikeltek sírjaikból és elvonul­tak előtte...” A fenti írások az újságíró Mikszáth munkái. A modern sajtó éppen a szá­zadvégen alakította ki azokat a formáit, melyek révén a mo­dem polgári társadalom egyik legfőbb eszközeként vehetett részt a széles, ugyanakkor megosztott közvélemény for­málásában. Nem véletlenül esett erre az időszakra a magyar (budapesti) sajtótársadalom szervezett fellépése, igényeinek tudatos megfogalmazása. 1896. július 12-én az újságírók anyagi és erkölcsi érdekeik védelmére megalakították egyesületüket, amelynek elnökéül legtekinté­lyesebb társukat, Mikszáth Kálmánt választották meg. Mikszáth szellemes beszédben mondott köszönetét: „Nem az érdemeim vittek e szép bizalmi pozícióra, hanem fogyatékos­ságaim. Annyira hiányzanak bennem minden más előnyök, hogy meg kell elégednem azzal az ölnyi földdel, amelyen az íróasztalom áll. Pályám bizo­nyos fokig kifejezése annak, hogy mint állandó mesterség vétessék a hírlapírás, és ne ké­tes egzisztenciák alázkodásá- nak vagy a stréberek zajosan csörtető átvonulásának a be­tűkkel barázdált fehér mező­kön.” Mikszáth, mint látjuk, az új­ságíró-társadalom megbecsült tagjaként is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy független, alkotómunkából élő szabad szellemiség - író. Távolságtar­Mikszáth, az újságíró tással őrizte - tehetsége által kiszabott és vállalt szerepét, az íróét, akinek minden a millen­nium kapcsán felgyülemlett élménye - de természetesen nemcsak az - a magyar prózai­rodalom egyik legnagyobb sza­tírájában, az 1898-ban megje­lenő Új Zrinyiászban összeg­ződött. Zrínyi Miklós, a sziget­vári hős feltámad, zajos ünnep­ségek közepette dicsőségesen bevonul Budapestre, de amint eloszlik a fáklyafüst, következik a gond: mit kezdjenek a hősök­kel? Az alapélmény: a jelenben anakronisztikusán önmagát túlélve, s formává üresedve élő múlt, s a vele szemben álló jelen viszonyának kérdése; hogyan torzítja e paradoxia szatírává egész életünket, társadalmunkat, politikánkat, közgazdaságunkat, művelődésünket? Ezt mutatja az Új Zrinyiász, két esztendővel azután, hogy az ország megülte fényes ünnepét, fennállása ezredévét, monumen­tális irrealitássá ködösítve önnön létét és lehetőségeit. Mikszáth 1896 január elsején feltett kérdése századunk végén is elgondolkodtatóan aktuális: „Egy ezredév betelt. Hogyan kezdi a másikat... ?” Kovács Anna Benczúr Gyula rajza a királyi pár fogadását megörökítő Mikszáth-íráshoz K. Peák Ildikó: Népszerű képzőművészet anno 1896 Népszerű képzőművészetről, ha beszélünk (s ez érvényes bármelyik történelmi s művé­szettörténeti korszakra), a bárki, a valamennyi társadalmi réteg által elérhető, s érthető művészeti produktumokat ért­jük ez alatt. A múlt század vé­gén, s e század elején ezt a nép­szerűsítő funkciót elsősorban a tömegtermelésre alkalmas, ol­csó anyagokból előállított gipszmásolatok, valamint a tö­megesen sokszorosítható lito­gráfiák, olajnyomatok töltötték be. A millennium évében ez a viszonylag szűkre szabott, s nem mindenki által igénybe vett kör hirtelen kitágult, hiszen az ezredéves kiállítás, s a hozzá kapcsolódó rendezvények, a történelmi lét fejlődését, a gaz­daság, s a kultúra eredményeit rendkívül látványos formában, szinte bombasztikus reprezen­tációval, majdhogynem vásári spektákulum szintjén zúdította a közönség elé. Bár a millennium alkalmából soha nem látott bőséggel, nagy­szabású kiállítással mutatkozott be a közelmúlt, s a kor magyar képzőművészete, festmények - elsősorban tájképek - illusztrál­tak és díszítettek számos ipari és mezőgazdasági jellegű pavi­lont is. A napjainkra frissen restau­rált Feszty-körképet is - mely ma egyfajta történelmi jelkép­ként, szimbólumként él a köz­tudatban - elsősorban vásári látványosságként mutatták be a millenniumi kiállításon (ponto- sábban az Andrássy út végén egy e célra épített kör alakú pa­lotában). Nem véletlen ez, hi­szen a körkép mint műfaj, ké­pes a legjobban kielégíteni a hamisítatlan valóságra áhítozó közönség étvágyát, eltüntetve a különbséget realitás és fikció, valóság és művészet között. Valószínűleg így vált a Feszty- körkép egy évszázadon át a millenniumhoz, s tágabb érte­lemben a honfogla­láshoz kapcsolódó legismertebb, s leg­többet reprodukált alkotássá. Maga a millenni- .umi képzőművé­szeti kiállítás az új Műcsarnok épületé­ben kapott helyet. A bemutatott művek java része festmény volt. A másfél ter­met elfoglaló, ún. retrospektív osztály mellett kortárs, s a millenniumot mege­lőző néhány évti­zedben alkotó, 1896-ban még az élő 247 művész 1276 munkáját lát­hatta a közönség. Néhány különösen nagyméretű alkotás nem kapott helyet - egyszerűen nem fért el - a Műcsarnokban, ezeket a kiállítás egyéb (többnyire e célra emelt) pavilonjaiban te­kinthették meg az érdeklődők. A kiállított történelmi festmé­nyek, melyek más témák mel­lett érthető módon a képzőmű­vészeti kiállítás súlypontját je­lentették, a müncheni realizmus - ez időben már divatja múlt - közérthetően didaktikus, repre­zentatív irányzatát képviselték. A processzószerű tablók felfo­gásmódja közeli rokonságban állt a részben megvalósult mil­lenniumi históriai menettel, a nagy díszmagyaros ünnepé­lyekkel, e festmények szintén a nemzet nagyságát, diadalmas eseményekben gazdag múltját és jelenét óhajtották ábrázolni minél pompásabb, felemelőbb és közérthetőbb formában. Úgy tűnik, hogy a nagy történelmi jelenetek megörökítéséből, s országos bemutatásából - a fő­város mellett - a legtöbb vár­megye részt kért, s igyekezett valamely országosan is ismert, neves művésszel megfestetni saját tablóját. Ebből az általánosnak mondható megmozdulásból természetesen Nógrád várme­gye sem kívánt kimaradni. Mil­lenniumi pénzalapjából a vár­megye 5 ezer forintot különített el a vármegye egy reprezentatív képzőművészeti alkotás szá­mára, mely kezdetben a megye- székhelyen, Balassagyarmaton felállítandó emlékmű lett volna. Ez azonban soha nem készült el, helyette a vármegye egy tör­ténelmi tárgyú festményt ren­delt meg - eredetileg a várme­gyeház kistermébe. A megbí­zást a századvégen neves alko­tónak számító Pap Henrik bu­dapesti festőművész kapta meg. A képet a vármegye Nógrád vá­rának törököktől való visszavé­tele témában rendelte meg, de a festmény szerepelt Nógrád vára kulcsainak átadása 1600-ban címmel is. A nagyméretű (4 m x 6 m) alkotást az ezredévi kiál­lítás történelmi csarnokában he­lyezték el. A sokalakos, töme­geket felvonultató kompozíció két fő alakja Páljfy gróf és Má­tyás főherceg volt. Valószínű­leg nem az esetleges színvonal- talanság volt az oka, hogy a kép nem került be a képzőművé­szeti kiállításba, inkább a nagy méreteknek volt ez köszönhető és annak a részben megvalósult elképzelésnek, mely szerint a hiányosan dokumentálható tör­ténelmi korszakokat képzőmű­vészeti alkotásokkal kell szem­léltetni. A millenniumi kiállítás zárása után Pap Henrik festmé­nye visszakerült eredeti rendel­tetési helyére. Még a millennium évében leplezte le a vármegye Kossuth Lajos portréját. Az 1895-ben Ábrányi Lajos arcképfestőtől megrendelt festményt a várme­gyeház dísztermében helyezték el. Bár a millenniumhoz kapcso­lódó ünnepségek, kiállítások kimondottan egyszeri, alkalmi rendezvények voltak, az ekkor készült képzőművészeti alkotá­sok tovább-tovább éltek, s to­vább élnek ma is. Napjainkban - elsősorban a médiák segítségével - ezek a művek bárki számára elérhetők. A századfordulón ezt az isme­retterjesztő funkciót az olaj- nyomatok látták el. Nem egy­szeri, alkalmi divatról volt itt szó, hiszen az egyes művek másolatai százszámra készültek még az 1900-as évek első évti­zedében is. E reprodukciók továbbélése azt látszik bizonyítani, hogy a millennium alkalmából létrejött képzőművészeti alkotások alig több mint egy évtized alatt nagy népszerűségre tettek szert. Nem véletlen ez, hiszen a histo- rizáló festmény könnyen befo­gadható „történelmi szemlél­tető eszköz” volt a szélesebb tömegek számára, a mai szem­lélőnek pedig sokat elárul egy ünnepi hangulatban élő nemzet gondolkodásából, szemléleté­ből. Részletek Feszty Árpád „A magyarok bejövetele” című körképéből

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom